A világon minden hetedik ember éhezik

Louise Arbour
A szegénység gyakran önmagában kiváltó oka és következménye is az emberi jogok megsértésének. A rendkívüli nélkülözés és az emberi jogokkal való visszaélés közötti kapcsolat mégis ritkán kerül a politikai viták és a fejlesztési stratégiák előterébe. Az emberi jogok napja, december 10., az idén éppen erre a döntő fontosságú, ám gyakran mellőzött témára hívja fel a figyelmet – cselekvésre szólítva fel a kormányokat és az emberi jogi szervezeteket a mindannyiunk számára méltóan élhető életért. A szociálisan és kulturálisan megbélyegzett szegényeket sokszor nem csupán az anyagi forrásokhoz és lehetőségekhez való hozzáférésben, de olyan egyetemleges emberi jogaikban is korlátozzák, mint a szólásszabadság, a választójog vagy a munkához, az egészséges élethez és a lakhatáshoz való jog. Emberi jogaik figyelmen kívül hagyása pedig megnehezíti munkaerő-piaci elhelyezkedésüket és az alapvető szolgáltatásokból és anyagi javakból való részesedésüket. Számos társadalomban a szegények csupán azért nem élvezhetik az egészséghez, tanuláshoz és lakhatáshoz való jogukat, mert nem tudnak fizetni értük. Ez egyben gátolja a közéletben való részvételüket, vagyis a problémáikat orvosolni hivatott politikák befolyásolására irányuló képességüket.
A szegénység tehát az anyagi javak és lehetőségek szűkössége mellett az emberi méltóság aláásását és a nélkülözők sebezhetőségének fokozódását is jelenti. A szegénység azonban a hatalomról is szól, nem lényegtelen, ki gyakorolja a családon belül vagy a közéletben. A politikai, gazdasági és társadalmi életet összekötő hatalmi szálak megismerésén keresztül azonban eredményesebben vehetjük fel a harcot a szegénységre kárhoztatottakat érintő, mélyen rejlő előítéletek, a kirekesztés és az egyenlőtlenség ellen. Ugyanakkor a szegénységet gyakran gondoljuk sajnálatos, de véletlenszerű körülménynek, felettünk meghozott döntések és események elkerülhetetlen következményének vagy épp a benne élők egyéni hibájának. A valóban átfogó emberi jogi megközelítés alkalmazása nem csupán a szegényeket körülvevő tévhitek eloszlatásáért tesz erőfeszítéseket, sokkal inkább a szorult élethelyzetből tartósan kivezető méltányos utat segít meglelni. Hangsúlyozza az államok kötelezettségvállalását és felelősségét a közjólétet elősegítő környezet megteremtésében, egyúttal beleszólást enged a szegényeknek jogaik érvényesítésébe és az őket érintő társadalmi igazságtalanságok kiküszöbölésére.
A világ valamennyi állama ratifikálta a hét fő nemzetközi emberi jogi szerződés valamelyikét, nyolcvan százalékuk pedig legalább négyet ezek közül. A 2005-ben megrendezett világtalálkozón pedig a nemzetközi közösség tagjai megerősítették a szegénység visszaszorítására tett közös szándékukat, amelyhez a Millenniumi fejlesztési terv konkrét célokat is rendel. Az eredményes állami beavatkozás gyakran jelentős anyagi-technológiai források hozzárendelése nélkül is azonnali javulást eredményezhet olyan területeken, mint a gyermekhalandóság csökkentése vagy a kisebbségek és a nők diszkriminációmentes foglalkoztatása. A nemzeti érdekek állandó kicsinyes méricskélése és a közöny ugyanakkor legalább olyan káros lehet az emberi jogokra és a fejlődésre nézve, mint a kirekesztés. Egyik tavalyi nyilatkozatában Paul Wolfowitz, a Világbank elnöke megjegyezte, hogy „morálisan nem indokolható a fejlett államok mezőgazdasági termelőknek nyújtott, 280 milliárd dollár összegű támogatása – ami egyúttal az afrikai országok bruttó hazai össztermékének csaknem egészének és a külföldi segélyek négyszeresének felel meg”.
Ehhez kapcsolódóan Kofi Annan ENSZ-főtitkár egyik utolsó beszédében a szegénység elleni globális küzdelemre való figyelemfelhívást hivatali ideje egyik legfontosabb eredményének nevezte. Rámutatott, a szegénység, a sebezhetőség és az emberi méltóság megsértése egymással összefüggő jelenségek. Ezért az emberi jogok, a biztonság és a fejlődés együttes érvényesülése elengedhetetlen egy szabadabb világban való létezéshez. Amíg a világon minden hetedik ember éhezik, a szegénység elleni küzdelem korunk egyik leghangsúlyosabb emberi jogi kihívását jelenti.

A szerző az ENSZ emberi jogi főbiztosa