Egy ország erőfeszítései vesztek kárba 2002 óta

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a napokban a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized legmozgalmasabb esztendeje ér véget. 1990 óta először fordult elő, hogy a hivatalban lévő kormánykoalíció képes volt egy újabb ciklusra megszerezni a parlamenti többséget. Arra sem volt eddig példa, hogy egy kormányfő – röviddel a választási győzelem után – előbb csak zárt körben, majd a nagy nyilvánosság előtt is elismerje, hogy egész addigi tevékenysége hazugságokon alapult. Az ezt követő tüntetéshullám nyomán csaknem öt évtized után újra vér folyt a pesti utcákon. Bár halálos áldozata nem volt a szeptemberi–októberi eseményeknek, ennek ellenére az olyan atrocitások, mint az MTV-székház megtámadása vagy a hasonlóan értelmetlen október 23-i rendőrroham, tovább fokozták a magyar társadalom végzetes megosztottságát, és erősítették a különböző pártpreferenciájú csoportok között feszülő indulatokat.
Eközben az októberi helyhatósági választásokon az MSZP nagyon gyenge szereplése arra a kérdésre is egyértelmű választ adott, hogy mi történt volna áprilisban, ha a Gyurcsány-kormány nem téveszti meg az embereket. Az önkormányzatok függetlenségének megteremtése óta nem befolyásolták ilyen mértékben az országos politika erőviszonyai a helyi hatalmi küzdelmeket, és a hivatalban lévő kormánypártok földcsuszamlásszerű veresége is csupán egyszer, 1990-ben fordult elő. A 2006-os esztendő a nagyotmondások és a nagy nyögések éve volt. A világ legmagasabb – nem végleges adatok szerint tíz százalék körüli – költségvetési hiánya hosszú évekig tereli kényszerpályára az országot.

Magyarország a fekete bárány

Mind az Európai Unióban, mind pedig a NATO-ban a fekete bárányok közé kerültünk. Az euróövezethez való csatlakozáshoz szükséges konvergenciaprogramot csupán második nekifutásra fogadta el az ősz folyamán a brüsszeli bizottság, ám ez is inkább csak megelőlegezett bizalomnak tekinthető. Amennyiben a soron következő évek brutális megszorító intézkedéseit tartalmazó Gyurcsány-csomagot visszadobták volna az unió döntéshozói, alighanem összeomlik a forint árfolyama és vele együtt a kormánykoalíció is.
A baljós előjelek alapján akár a miniszterelnök sikerének is tekinthetjük, hogy a 2007. évi költségvetés átment a törvényhozáson. Ehhez azonban kellett az ellenzék fő erejét adó Fidesz konstruktivitása is, amelyik – maximálisan szem előtt tartva Magyarország hosszú távú érdekeit – mindvégig a jogállamiság keretein belül maradt a megszorítócsomag bírálata során. Ha arra gondolunk, hogy 1990-ben az MSZP és az SZDSZ által nyíltan támogatott taxisok egyetlen benzináremelés miatt bénították meg napokon át az országot, akkor még inkább értékelni kell a legnagyobb ellenzéki párt vezetésének visszafogott magatartását. Az október 6-i bizalmi szavazást megelőző Orbán-ultimátum, a Fidesz által szervezett demonstrációsorozat, a miniszterelnök nyilvános szereplésének bojkottja és a hét kérdésből álló népszavazási kezdeményezés azonban így is dühödt támadásokat váltott ki a kormánypártokhoz közel álló véleményformálókból. A gyurcsányizmus egyes apologétái a korábbiakhoz képest is mind gyakrabban kezdték Hitlerhez és Mussolinihoz hasonlítgatni Orbán Viktort. Ezek a vádaskodások azonban nevetségesek, hiszen a vezető ellenzéki párt által alkalmazott eszközök még együttesen sem lépték át a demokrácia határvonalát, a többször is erőszakba torkolló zavargásokat pedig nem a Fidesz politizálása okozta. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy az eddig látott tiltakozó akciók meghozzák-e majd azt a hasznot, amelyben az ellenzék reménykedik, vagy a későbbiekben más módszerekhez kell majd nyúlni.
Gyurcsány Ferencről a hatalomra kerülése óta eltelt két és fél év alatt már többször is beigazolódott, hogy rendkívül súlyos hibát követ el az, aki alábecsüli politikusi (színészi) képességeit. A 2004. december 5-i kétigenes referendum óta csaknem mindig sikeresen került ki a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is. Hiába vezet a Fidesz 2006 nyara óta újra utcahosszal a közvélemény-kutatások szerint, a leendő, a ma még nem ismert időpontban megtartott parlamenti választások végeredménye a jelenleg mért adatoktól jelentősen eltérhet. A pillanatnyi népszerűségi mutatók mellett azt is figyelembe kell venni, hogy valamennyi magyar párt közül az MSZP társadalmi beágyazottsága a legmélyebb. Még a mostani zűrzavaros, identitását kereső állapotában is stabilan maga mögött tud tartani minimum másfél millió potenciális szavazót. 2002-től kezdve egészen az idei év nyaráig a párt propagandagépezete is jól működött, az azóta lezajlott személycserék és átszervezések pedig azt sugallják, hogy Gyurcsány érzékelte a hibákat, és megpróbálja korrigálni azokat.
A nyár óta folyamatosan rosszul kommunikált megszorító intézkedések, az önkormányzati választások elvesztése és az utcai zavargások miatt felerősödő szorongás természetesen sokat koptatott a miniszterelnök nagy fáradsággal felépített imázsán. Ennek ellenére csupán a társadalompolitikai platform egyes vezetői szálltak szembe Gyurcsány abszolutizáló hajlamaival, nem számítva néhány, időnként renitensen szavazó parlamenti képviselőt és a kistérségi megbízottak jövőjéről kialakult – végül a kormányfő meghátrálásával záruló – vitát. A valóban nagy téttel bíró végszavazásokon katonás fegyelemmel sorakozott fel a koalíció. Az októberi bizalmi szavazás éppúgy összerántotta a kormánypárti képviselőket, mint például a kórháztörvény elfogadása, amelyik a szabad demokratákkal való további együttműködés szempontjából volt kulcsfontosságú tényező.

Gyurcsány szavahihetősége a múlté

Merész dolog lenne találgatni, hogy vajon képes lesz-e Gyurcsány miniszterelnökként végigcsinálni a ciklust. Amennyiben a drasztikus megszorítások miatt tavaszra várható újabb tiltakozáshullámot túléli, és – várhatóan immár pártelnökként – a tervei szerint tudja átalakítani az MSZP alapszabályát, akkor talán meg tudja őrizni székét a következő választásokig. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az MSZP soron következő kormányfőjelöltje is ő lesz. A szavahihetősége már a múlté. Pártja megingathatatlan bázisán kívül csupán a tartósan Orbán-fóbiában szenvedőkre számíthat. Teljességgel kizárható, hogy akár a fiatalok körében, akár a politikai centrumban újfent olyan mértékű népszerűség-növekedést produkáljon, mint 2004 és 2006 tavasza között.
Gyurcsány Ferenc pályafutását eddig is nagymértékben a Fidesszel szembeni politikája és Orbán Viktor személye határozta meg. Ha a szocialistákon nem uralkodott volna el a 2004-es európai parlamenti választások elvesztése miatti pánikhangulat, akkor aligha következik be Medgyessy Péter gyors leváltása. Gyurcsány a koalíció megmentőjeként, a baloldal anti Orbán Viktoraként lépett színre, és egészen 2006 nyaráig sikerült is igazolnia a belé vetett bizalmat. A szocialisták meglepően magabiztos választási győzelméhez azonban kellettek a Fidesz sorozatos hibái is. Ami baklövést el lehet követni egy kampány során, azt idén tavasszal hiány nélkül összehozta a vezető polgári erő. A rosszul megválasztott jelszavak, a könnyen támadható, hiteltelen program, a kapkodva végrehajtott személyi döntések mellett az olyan elképesztően amatőr hibák (szerverbotrány, faxügy) is hozzájárultak a vereséghez, amelyekkel sikerült valóra váltani a botrányokra éhes balliberális pártok legszebb álmait.
Hozzájárult azonban a tavaszi kudarchoz a jobboldal megosztottsága is. Ezért elsősorban a Tisztelet Társasága és a Political Capital által megtámogatott MDF vezetőit terheli súlyos politikai felelősség. Az 1998 és 2002 között zökkenőmentes együtt kormányzásra képes jobbközép pártok viszonya az önkormányzati választásokra sem javult meg. Bár az ország számtalan településén sikerült közös polgármesterjelöltet állítani, az általános trend mégis a külön indulás volt. Az önálló MDF-es főpolgármester-jelölt, Katona Kálmán rajthoz állása döntő segítséget nyújtott a vádaskodásokkal teli kampányt folytató Demszky Gábornak. A demokrata fórum és a koalíciós pártok burkolt együttműködésére azóta is folyamatosan lehet találni példákat.
Elegendő arra gondolni, hogy a Fővárosi Közgyűlésben az elmúlt hetekben rendre a legkisebb ellenzéki párt támogató voksaival mentek át a gyülekezési jogot vagy a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz ellenőrző szerepét korlátozó koalíciós javaslatok. Dávid Ibolya nyilatkozataiban látszólag egyformán ostorozta a két nagy pártot. Miközben azonban a szocialistáknak rendre feltételek nélkül nyújtott segítséget, a Fidesszel való együttműködés áraként Orbán Viktor távozását szabta meg. Az már egy külön történet, hogy amikor a Fidesz elnöke a két választási forduló között visszalépett a miniszterelnök-jelöltségtől – elbizonytalanítva ezzel saját szavazótáborát is –, a fórum elnök asszonya akkor sem volt hajlandó semmilyen választási együttműködésre.

Nem bomlott meg a Fidesz egysége

A 2006-os esztendő egyik leggyakrabban felvetett kérdése Orbán Viktor politikusi jövőjéhez kapcsolódott. A hol nyíltan, hol alattomosabb formában támadott ellenzéki pártelnöknek tizenkét év óta először a saját térfelén is akadtak kritikusai. Bár a kormánypárti sajtó a legenyhébb párton belüli bírálatot is igyekezett felnagyítani és Pokorni Zoltántól kezdve Kósa Lajosig szinte mindenkiből potenciális kihívót faragni, a Fidesz vezérkarának egysége nem bomlott meg. Az önkormányzati választások fölényes megnyerése újfent beigazolta, hogy a koalícióval elégedetlen szavazók kizárólag a kiszámíthatóan kemény, fű alatt megkötött paktumoktól és elvtelen alkudozásoktól mentes ellenzéki politizálást fogadják el.
A Fidesz részben képes volt tanulni a korábban elkövetett hibákból is. Az önkormányzati választások kampánya során nem volt egyetlen komolyabb hiba sem, és a megfelelő jelöltek személyének kiválasztása is sikeresebb volt, mint a parlamenti voksolás előtt. Különösen Tarlós István jó szereplése volt kellemes meglepetés, hiszen alig néhány hetes kampánnyal a háta mögött kis híján megnyerte a budapesti választást, miközben folyamatosan zúdult rá a kormányoldal össztüze, és a szeptember közepén kirobbant zavargássorozat vélhetőleg nem neki kedvezett.
Sólyom László 2005-ös köztársasági elnökké választása után ez a második olyan megméretés, ami azt bizonyította, hogy nagyban növeli a Fidesz győzelmi esélyeit, ha sikerül megosztani az ellenfél táborát. Míg Sólyom részben az SZDSZ-es parlamenti frakció bojkottjának köszönhette az államfői széket, addig Tarlós kiugróan magas támogatottsága a Demszky Gáborból kiábránduló, mérsékelten baloldali–liberális érzelmű szavazók átpártolásának volt köszönhető. Demszky nehéz győzelme sem fedi el a tényt, hogy az önkormányzati választásokon rendkívül gyengén szerepelt az SZDSZ. A Kuncze Gábor visszavonulása utáni időszakra készülő szabad demokraták soraiban az ősz folyamán érezhetően erősödött az MSZP-vel való együttműködést kritizálók aránya. Bár a kilencvenes évek elejének Fidesz–SZDSZ-szövetsége többé nem újítható fel, mégis jelentősen növelné a polgári párt jövőbeli választási esélyeit, ha növekedne a liberális szavazók között azoknak az aránya, akiknek a másodlagos pártpreferenciái nem a szocialistákhoz kötődnének.
A politikai centrum felé nyitott, pragmatikus-technokrata arculat az ősz folyamán megerősödött a Fideszen belül. Beigazolódott, hogy a sikeres kampány és az eredményes parlamenti szereplés legfőbb zálogát a megfelelő háttérbázissal bíró professzionális politikusok jelentik. A parlamenti frakció vezetésében előtérbe kerülő új arcok vagy az alaposan megerősödő önkormányzati lobbi prominensei között többen is meghatározó szereplői lehetnek a következő parlamenti választásoknak. Egy fontos problémát azonban mielőbb tisztázni kell. A Fidesztől jobbra lévő politikai erők közül melyek azok, melyekkel még lehet vállalni az együttműködést? A MIÉP sorozatos bukásai nyomán mára nem maradt számottevő nemzeti radikális párt. A társadalom ide kötődő rétegei viszont nagyon is léteznek, mi több, szeptember közepétől átmenetileg a nemzetközi sajtóban is főszerephez jutottak.
Az MTV-székház ostromának vagy az azt követő utcai összecsapásoknak azonban az MSZP lett a haszonélvezője, mivel az atrocitások hatására kezdett újra növekedni a nagyobbik kormánypárt elbizonytalanodó híveinek aktivitása. Aki tehát az erőszak eszközeihez nyúlva demonstrál a Gyurcsány-kormány ellen, az a baloldal érdekeit szolgálja. A Fidesznek saját érdekében meg kell húznia azokat a határokat, amelyek a jogos társadalmi elégedetlenség és a provokátorok Mekkáját jelentő zavarkeltés között húzódnak. Nagyjából úgy, ahogyan ezt a párt aktivistái tették a november negyedikén rendezett békés felvonuláson, amikor élőláncot formázva tartották távol a nemkívánatos elemeket.
A 2006-os esztendőt úgy zárja le az ország, hogy szinte mindenkinek arra kell felkészülnie, január elsejétől kezdve alacsonyabb jövedelemből kell majd kifizetni a lényegesen magasabb közüzemi számlákat. A 2002 óta tartó felelőtlen és hazug (nem) kormányzás miatt a rendszerváltozás utáni első tizenkét év szinte összes erőfeszítése kárba veszett. A kapkodva bevezetett álreformok, a demokratikus intézményrendszerben esett torzulások, a politikai eszközzé silányított rendőrség vagy a kaotikus állapotok felé kergetett közszféra legalább annyi fejfájást fog okozni az embereknek, mint a megszorítások. Tovább erősödhet az igény a jelenleg regnáló koalícióval szemben egy erős és ütőképes kormányzati alternatívára. Innentől kezdve viszont már a Fidesz felelőssége, hogy 2007-ben képes lesz-e lerakni a leendő parlamenti választási győzelem alapjait.