Sztrájk, demokrácia, gyengeség

Olvasom az egyik napilap címoldalán levő írásban, hogy a pedagógussztrájk erődemonstráció helyett gyengeségdemonstrációvá sikeredett. Egy másik lapban azt látom, hogy az oktatási minisztérium szerint elbukott a tanárok tiltakozó akciója.
Szóra sem érdemes volna az egész, hisz azt, hogy ki bukott el, a történelem szokta eldönteni, és a miniszterek, államtitkárok általában hamarabb buknak, mint a szakma, még ha egyesek kivételnek is tartják magukat. Főleg olyan szakma esetében igaz ez, amely ezer sebből vérzik ugyan, de még így is maga az eleven élet, ahol értelmes munka is folyik, ahol az osztályteremben gyakran elfelejtheti az ember a kinti mocsarat, ahol az értékek közvetítése akár permanens sztrájknak is tekinthető a hivatalos tendenciákkal szemben.
A pontosabb kép kedvéért azért leírom, nálunk hogy történt. A felmérések alapján a tantestület nagy része csatlakozni akart a sztrájkhoz. Aztán hosszadalmas, elsősorban a félelemre épülő többnapos vívódások után a Pedagógusok Demokratikus Szervezete gyűlésén végül sztrájk helyett csak egy nyilatkozat mellett döntöttünk, melyben kifejtjük: egyetértünk és szolidaritást vállalunk a sztrájkkal, de a városban kialakult helyzetre tekintettel mi nem sztrájkolunk. Az én szavazatomnak a fő oka személyes volt: nem kockáztathatok meg egy infarktust valamelyik rettegő társamnak. De azóta látom, hogy egyik-másik kollégám eddig is reménytelen arca még sötétebbé vált. Győzött a félelem.
Hát többek között ezen triumfál, erről gyárt szóviccet egy újságíró. Gyengeségdemonstráció. Telitalálatnak szánt kifejezés… Csakhogy vagy nem járt utána a történéseknek, vagy nem tudja, hogy ahol a félelem dolgozik, ott elsősorban a hatalom a gyenge.
Különösen rosszul hangzik a gyengeségdemonstráció szó az elmúlt fél év meglehetősen egy irányba mutató eseményeinek ismeretében. Unásig hallottuk, unásig beszéltünk róla, de úgy látszik, ezredszer is el kell mondani. A meteorológus a hibás, mert egy állami esemény nincs megszervezve. A kancelláriaminiszter felelősségét a kancelláriaminiszter vizsgálja. A rendőrség egyik este feltűnően gyenge, a másikon viszont válogatás nélkül agresszív. A legnagyobb ellenzéki párt hónapokkal korábban meghirdetett választási nagygyűlését ellenőrizhetetlen bombafenyegetések megakadályozzák. Önbíráskodók meglincselnek egy tanárembert. Még október huszonharmadika egykori résztvevői sem kereshetik fel az egykori helyszíneket az ünnepen. Az emlékmű avatásán egyetlen ember térdepel egy kiürített téren, az előre kigondolt póz közben ide-oda jár a szeme. Az ünnep tönkretételére már kevésnek találják a provokatív kitüntetések módszerét, inkább belelőnek a tömegbe. Aztán cinikus szójáték az egyik megvert képviselő nevével. Gyorsított eljárások. Látszatbizottságok. Hónapok óta lezárt Kossuth tér. Sebtében kitalált „traktorral behajtani tilos” táblák. Aztán elégedett, magabiztos boldogság, mert csönd van. Mély, mély csönd. Vörösmartynál, Adynál olvasható nagy csönd.
És persze a többi. Betiltott rádiós műfajok. Egyeztetés nélküli, izomból végrehajtott intézkedések. A valóság különböző elemeit összemosni, relativizálni próbáló újságcikkek. A nyugalom szükségességére való állandó hivatkozás. Lapítás, rejtőzködés vagy éppen kioktatás. Stílustalanság. A cigány kisebbségi önkormányzat hirdetménye a városháza hátsó kapuján: „A tanulmányi ösztöndíjakat a minisztérium nem írta ki.” És a kilátástalanság. Kiúttalanság. Félelem. És megint a félelem. És még mindig a félelem. Amelynek csak egyik megnyilvánulása az, ha tantestületek lépnek vissza a sztrájktól. Gyengeségdemonstráció? Az. Csak éppen ki vagy mi itt a gyenge?
A magyar demokrácia például nem gyenge, hanem nincs. Ha valaki fölényesen ki akarna oktatni, hogy ejnye, ejnye, már hogyne lenne, hisz szabad választások vannak, meg sztrájkjog, annak figyelmébe ajánlom, amit az egyik érettségi elnöktől hallottam egy feszültté váló történelemfelelet feloldására: „A tanárnő arra próbál célozni, hogy minden társadalmi rendszer egyeseknek demokrácia, másoknak kuss.” Hát egyre többen vagyunk a „kuss” oldalon. Ahogy látom, a tanárok zöme a sztrájk sikerességének fokától függetlenül ott van, pedig nekünk még mindig vannak szép pillanataink is munka közben – mennyire ott lehetnek a teljes kihullásra ítéltek… Kihullásra ítéltek? Ady szerint „Az ocsút az idő nem szánja”. De biztos, hogy a kihullásra ítélt az ocsú? Nem lehetséges, hogy éppen a kihullásra ítélők tartoznak az ocsúhoz? Két éve, a népszavazás előtt ezt írtam: „Ha a határainkon kívül rekedt magyarok egyeseknek ekkora terhet jelentenek, akkor mi a biztosíték arra, hogy a határon belüliek nem jelentenek ugyanekkora terhet számukra?” Sajnos igazam lett: soha ennyien nem éreztük, hogy nem kellünk saját országunknak. Nem várható el tőlünk, hogy demokráciának tartsuk ezt a honi Halál-tavat.
A sajtó akkor nevezhetné magát sajtónak, ha sokkal nagyobb empátiát tanúsítana a kussoldaliak iránt, és mellőzné azokat a szerencsétlen szójátékokat, amelyek a hatalommal való összekacsintás képzetét kelthetik.

A szerző pedagógus