1956 élete és utóélete

Az 1956-os forradalom, a megtorlás és az 1989 utáni változás két ellentétes folyamatban zajlott és zajlik. Az első folyamat természetes emberi és közösségi állapotokat, érzelmeket, indítékokat, kapcsolatokat, cselekvéseket hordoz. Vele szemben mesterséges és erőszakos helyzetek, célok, döntések és rendszerek sorjáznak. El kellene vezetnie így ennek a vázlatnak 1956-tól 2007-ig.
Kezdjük a korszak meghatározó alakjával, Nagy Imrével. Az első világháborús „somogyi rosseb parasztbaka” kanyargós úton érkezett a kommunista birodalom moszkvai központjáig, onnan a hazai pártállam bitófája alá. Népi és nemzeti kötődése azonban végül emberileg mindent egyenesbe hozott. Két hónappal 1956-os miniszterelnöksége előtt lelkiismereti és szellemi indítékairól ezt őrzi egy naplójegyzet: „A magyar szocializmusnak nem a nemzeti nihilizmus az útja, hanem a párt és az állam vezetőinek politikai és morális megújulása… Súlyosabb károkat okozott a magyar–szovjet viszonynak Rákosi nemzetellenes, a nemzeti érzést sértő magatartása, mint az amerikai propaganda… Az ország elszegényedett, lerongyolódott, lemaradt. Igazságot kell szolgáltatni a magyar népnek, munkásosztálynak, parasztságnak, értelmiségnek.”
Október 31-én aztán emberként és államférfiként gyökeresen szakított a kommunizmus megtévesztő rendszerével: „Megpróbáltak engem is beszennyezni. Azt a hazugságot terjesztették, hogy én hívtam be az orosz csapatokat az országba. Alávaló rágalom és hazugság! Nagy Imre, aki a magyar szuverenitás harcosa volt, aki a magyar függetlenség előharcosa volt és maradt, aki ma ezen csapatok visszavonásáért harcol, nem hívta be ezeket a csapatokat, ellenkezőleg! … Független nemzeti politikával fogunk kormányozni. Saját utunkat fogjuk járni, a magyar utat”.
De november 4-től szélsőségekig fajuló megtorlás következett. A kommunista birodalom és pártállam nevében Kádár János november 14-én zárt körben kijelentette: „Itt a szocializmus sorsa a tét.” Ez általános ítéleti alapot jelentett. Most már központosított erőszakhatalmi rendszer szakította félbe az emberi és nemzeti önszerveződés kibontakozását. A természetes életakaratot a kommunizmus mesterséges birodalmi és pártállami rendszere elfojtással büntette: a közfelelősséget vállaló személyek kivégzésével és börtönbe zárásával, a nemzeti létesítmények lerombolásával, a forradalom érzelmi és szellemi indítékainak meghamisításával és megrágalmazásával.
Ez utóbbi a forradalom igazságára mondott ki halálos ítéletet. November 22-én a szocialista tábor képviseletében a Román Kommunista Párt küldöttsége Budapesten adott leckét a korábban Moszkvában kinevezett magyar pártállami vezetőknek: „Ütni kell! A pártnak ütnie kell a legnagyobb erővel! A fasizmus uralomra jutásának megakadályozása összhangban van Magyarországnak az 1947-es párizsi békeszerződésben vállalt kötelezettségeivel.” Attól fogva 1956 magyar forradalmát ellenforradalomnak és fasiszta lázadásnak minősítették. Elszabadult a vád és a boszszú a forradalom felpezsdülő rövidke élete ellen. Szélesebb távlatban a Kubáig, Angoláig terjeszkedő szocialista világrendszer központja aztán a rendszerre magára ügyelt. Moszkvában a védelem és az erő fejlesztését határozták el. Erre sürgette őket az 1968-as csehszlovákiai függetlenségi kísérlet is. Ezt a fejlesztést az egyes nemzetek önrendelkezésének és önazonosságának további korlátozásától remélték. Ezen államok szoros együttműködését biztosítja: 1. kommunista pártjaik legteljesebb együttműködése, 2. nemzetközi politikájuk összehangolása, 3. leghatékonyabb együttműködésük katonai téren, 4. a szocialista gazdasági integráció megvalósítása.
Itt a kommunista birodalmiság képletével találkozunk. A nemzetek feletti rendszernek ez az egyoldalú fejlesztése a kommunista birodalom világuralmi célját szolgálta. Az ehhez méretezett fegyverkezési verseny azonban nemsokára gazdasági csődbe taszította a birodalmat. Magyarországi pártállama sem meríthetett többé a közös forrásból. Ugyanakkor a hazai felső vezetők ragaszkodtak a hatalomhoz, akár a politikai hűtlenség árán is. Újabb fordulat következett.
Ez az érdekcsoport 1982-től nyugati tőkebefektetőkhöz fordult. Titkos államkölcsönöket vettek fel, és ennek fejében a tőkebefektetőknek teret nyitottak a hazai gazdaságban. De mind több pénz kellett, s a tőkebefektetők is mind nagyobb teret követeltek. Ezen az úton nem lehetett megállni. Magyarország a kommunista birodalomból így sodródott át a globalizációs tőkepiac birodalmába, nemzetek feletti rendszerből nemzetek feletti rendszerbe. Hanem miben is áll a globalizáció? Egy kanadai egyetem globalizációs marketingintézetének kutatója, Philip Kotler így magyarázza: „Az új gazdaság vállalkozásai az információn alapulnak. Ebben a lehetőségek elméletileg korlátlanok. Mind több ember akad, akit magával ragad az internetes trend, az internetes marketing – mondhatjuk, ez második természetükké válik. Marketinges ágazat persze a politika is. Ezt politikai marketingnek nevezhetjük. Ezért a politikusnak afféle védjegynek is kell lennie, a marketingben a márkának. Ezt a védjegyet pedig fel kell építeni. Ugyanígy kell kezelni egy művészt, egy filmrendezőt, egy médiaszereplőt, egy szerkesztőt, egy írót, egy kutatót, egy építészt, még egy prédikátort is. Mindent átfogó ágazat ez.” Nyílt, dicsekvő és megdöbbentő magyarázat. De nincs okunk kételkedni benne.
A marketing professzora az ember második természetének kinevelésére hivatkozott. Magyarországon ez nem ütközött különös akadályba, hiszen a folyamatot két nemzetek feletti rendszer átmenete keretezte. Az átmenetet ráadásul hatalmi folytonosság segítette és segíti. Az 1982-es titkos gazdasági egyezség kanadai vezérképviselője, a magyar származású Andrew Sarlos emlékiratában kínos pontossággal tanúskodik erről: „A nómenklatúrából sokan nem demagóg idealisták, hanem pragmatisták voltak, akik könnyedén álltak át egyik politikai rendszertől a másikig… A kialakult új gazdasági elit soraiban megtaláljuk a régi nómenklatúra legokosabb, legravaszabb és leggátlástalanabb túlélőit.”
Ez az az érdekcsoport, amelyik 1982 és 1989 után egyik nemzetek feletti birodalmi rendszerből a másikba kényszerítette Magyarországot. Jellemzésük szerint pragmatikusságuk eleve hajlik az eredeti hovatartozás feladására és a második természettel való azonosulásra. Emberileg ez az egyes személyekre tartozik. Csoportonként viszont gazdasági, politikai, intézményi hatalmukkal kiszorítják a környezetből a természetes emberi és nemzeti értékrendet és magatartást. Ez az értékrend és magatartás ugyanis útjába áll a globalizációnak, a marketing mindent átfogó ágazatának.
Vonatkozik ez a társadalom természetes állapotára is, a demokráciára. Andrew Sarlos már 1993-ban felmérte az 1982-től gerjesztett hatást: „Bár az ideális politikai rendszer a demokrácia, kezd kétségessé válni, vajon ezeken a politikailag kopár földeken megvalósítható-e együtt a demokrácia és a piacgazdaság. Az a véleményem, hogy itt előbb gazdasági rendnek kell lennie, csak ezután jöhet létre a politikai rend.”
Tapasztalhatjuk, hogy így is történt. Az 1956-os forradalom leverése után két emberöltő alatt a mesterséges rendszerek folytonossága felépítette a maga hálózatát. Ezt a hálózatot a globalizációs versenyképesség öntörvénye igazgatja – szigetszerűen kiszakítva azt az egyéni, a családi, a közösségi, a települési, a nemzeti élet természetes közegéből. Bizonyos, hogy ez a hálózat 1982, illetve 1989 óta fontos külső kapcsolatokat és hazai fejlesztéseket táplál. Másfelől azonban az emberek életvilágában a versenyképesség öntörvényét teszi kizárólagossá, vagyis mesterségesen megoszt, felemel és lesüllyeszt.
Ennek a rendszernek a következménye maga is rendszerben jelenik meg, például a folytonosság sajátságos kizsákmányolási rendszerében. Bogár László beszél erről: „Ezt úgy kell érteni, hogy 1950 és 2000 között az egy kereső által termelt jövedelem hét és félszeresére nőtt, miközben az ezért a teljesítményért kapott bér reálértéke csak két és félszeresére.”
Új kizsákmányolás? A szocialista világrendszer bukása után a térségbe benyomuló globalizáció együtt kerekedne felül az egyéni, a családi, a települési, a nemzeti önrendelkezésen? Szalai Erzsébet egyenest kíméletlen alávetési kísérletre gyanakszik: „Meggyőződésem, hogy az egész térségben szinte tudatos kísérlet zajlik: rákényszeríthetők-e a társadalmak az öngondoskodásnak nevezett rendszerre, hogy az igen alacsonyan tartott munkabérekből mindenki maga finanszírozza munkavégző képességének fenntartását… Létezik egy olyan, önmagát szabályozó mechanizmus, amely világszerte érvényesül, és a nemzetközi nagytőke igényeinek megfelelően befolyásolja a nemzeti viszonyokat.”
Magyarországon ezt a mechanizmust 1982 óta a nevezetes pragmatikusok képviselik. A természetes viszonyokat pártállami utódcsoportok gátolják még 2007-ben is. Ez az uralmi folytonosság előbb 1956 életét törte le, majd az utóéletét akarta és akarja tehetetlenségre kárhoztatni. Láttuk, 1956 az emberi és a nemzeti élet forradalmának indult. Jeligéje ezért nem is volt, de a kezdeményező egyetemisták bizonyára Ady Endre verssorát választották volna: „Az Élet él és élni akar.” Most, két emberöltő után sincs ez másképp. És ez a hajtóerő mégiscsak mélyebbről ered és tartósabb a mesterséges rendszereknél. Gondoljunk az októberi helyhatósági választás eredményére és az érdekvédelmi mozgalmakra. Már mutatkoznak az emberi és a nemzeti élet feltámadásának jelei.

A szerző az 1956-os Kárpát-medencei
Emlékbizottság elnöke