A csökkenő foglalkoztatás növekvő veszélye

Kétségtelen igazsággá vált mára, hogy nemcsak a területi egyenlőtlenségek nőttek Magyarországon, hanem a lakosság vagyoni és jövedelmi helyzetében, képzettségében és foglalkoztatottságában is szemmel látható eltérések vannak. Többek között az ország valamennyi megyéjében és régiójában megfigyelhető az az összefüggés, hogy a térség létszámához képest magasabb arányú az alacsonyabb végzettségűek és alacsonyabb hányadú a magasabban kvalifikáltak előfordulása. Mint ahogy ez az összefüggés erősebb – nem is annyira véletlenszerűen – az ország infrastrukturálisan fejletlenebb részeiben. A foglalkoztatási szerkezet aránytalanságait mindmáig jelzi, hogy nemzetgazdasági áganként vizsgálva a központi régióban áll alkalmazásban az üzleti szolgáltató szférában és a közigazgatásban dolgozók hatvan százaléka. Így tagadhatatlanul mindenki egyet érthet abban, hogy az országban végzetesen lecsökkent foglalkoztatási szint emelése elodázhatatlan. Hiszen nem pusztán azoknak hozhat jót, akik munka nélkül vannak, hanem azoknak is, akik a korai nyugdíjasokat, a közmunkásokat eltartják. Jóllehet igaz az is, hogy a foglalkoztatási szint végeredményben akkor növelhető, ha valamilyen radikális változás következik be a többé-kevésbé képzetlen munkaerő álláshoz jutási esélyeiben. Ennek feltétele pedig a közoktatási rendszer mélyreható átalakítása.
Ha idáig szemérmesen hallgatnak is róla, kérdés az, érdemes-e vagy megéri-e a jobb iskoláktól átcsoportosítani eszközöket? Mert azt is figyelembe kell vennünk, hogy a hazai foglalkoztatási szint nem általában tekinthető alacsonynak, mivel például a főiskolát és egyetemet végzettek nagyjából a fejlett piacgazdaságokban tapasztalható átlagokkal találnak munkát. A több mint tíz- százalékos lemaradás abból származik, hogy a nyolc osztályt vagy azt sem végzettek harmada nem foglalkoztatott a hasonló iskolázottságú nyugati társaikhoz képest. Konkrétan arról van szó, hogy Magyarországon – a statisztika nyelvén szólva – csaknem hatszázezer általános iskolát vagy azt sem végzett, a nyugdíjkorhatárt még el nem ért, igazából semmilyen módon nem – legfeljebb feketén – foglalkoztatott felnőtt él. Még ha igaz is, hogy e széles társadalmi réteg marginalizálódása idáig nem vezetett szociális robbanáshoz, ez vitathatatlanul azoknak az intézményeknek tudható be, amelyek ideig-óráig eltüntetik, vagy legalábbis elleplezik a nyílt munkanélküliséget. S ezek között szerepelnek a viszonylag korai nyugdíj, az önkormányzati jóléti juttatások, a rendszeres szociális segély vagy éppen az informális gazdaság rendszere, ahol a képzetlenek kisebb-nagyobb munkához juthatnak.
Ám akárhogy is nézzük, a hivatalos, regisztrált munkahely hiánya előbb-utóbb szegénységhez vagy egyenesen a fizikai nyomor elkerülhetetlen állandósulásához vezet. És hiába növekszik azoknak a száma, akik több-kevesebb rendszerességgel valamifajta alkalmi munkát vállalnak, feltétlenül látni kell azt is, hogy a tartós inaktivitás legfeljebb olyan megélhetési módot vált ki, amely többnyire a vegetáló napi túléléssel egyenlő. Ennek ellenére az elképesztő országos eltérések között mindenképp meg kell említeni az aránytalan munkaerő-piaci foglalkoztatásokat. Míg Közép-Magyarországon a l5–74 éves népesség 56 százaléka foglalkoztatott, addig ez az arány Észak-Magyarországon alig haladja meg a 40 százalékot. Európában hazánkban a legalacsonyabb a felnőtt lakosságon belül a legálisan foglalkoztatottak számaránya, akik adófizetőként az államháztartás terheit viselik. Látszólag persze akár annak is örülhetnénk, hogy a foglalkoztatottak körében a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti jövedelemkülönbségek az elmúlt évtizedben hét és félszeres átlagban ragadhatók meg. Miközben napnál világosabb, hogy egyértelműen lassul a gazdasági növekedés, amellyel együtt jár a romló foglalkoztatás és az egyre inkább visszaszoruló jóléti juttatások. Mindez hozzájárul a tornyosuló szegénység, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek szakadatlan növekedéséhez. És hiába növekszik a kereslet a magasan képzett személyek iránt, az igényt a mostani iskolarendszer csak részben képes kielégíteni. Az oktatás a korábbihoz hasonló expanziójának számtalan gátja van. Nem szólva arról, hogy a diplomás állás nélküliek aránya észrevétlenül növekszik.
S noha már-már kiüresedő szlogenként hangzik el az alacsony végzettségűek foglalkoztatási lehetőségeinek bővítése, mégis naponta érzékeljük, hogy mindez önmagában semmilyen változást nem hoz. Mert bármennyire tetszetős is a foglalkoztatási kereslet növelése a hátrányos helyzetű térségekben, a cél eléréséhez kevés konkrét lépés történik. Ennek a keresletnek alig van valamilyen hozadéka a legális munkaerőpiacon kívül levőknek, hacsak nem a feketegazdaság fokozatos térhódítása révén. Mivelhogy a foglalkoztatottság egy szemernyit sem nőtt, úgy a szegénységnek sem az aránya, sem a sokat idézett mélysége nem csökkent. Viszont a jövedelmi egyenlőtlenségek megállíthatatlanul nőttek, mialatt az életkilátások egyértelműen szűkültek. Régóta ismert szociológiai igazság, hogy minél kisebbek egy országban a jövedelmi egyenlőtlenségek, annál jobbak az átlagos életkilátások. Vagyis annál kisebbek az úgynevezett életesély-különbségek. Az anyagi, kulturális, szellemi és morális egyenlőtlenségek nem csupán az egyének, hanem a társadalom egészének szintjén hatnak. Így legalább félmillióra tehető azoknak a száma, akik az egészségügyi szolgáltatások után semmilyen járulékot nem fizetnek. Többségük – legalább háromszázezren – a kirekesztettség szélsőséges formái között nyomorog. Igazából idesorolhatók a segélyhez nem jutó munkanélküliek, akik közül előbb-utóbb többen lesznek hajléktalanok. S az emberek életkilátásaiban azért is növekednek a különbségek, mert több tízezren egyszerűen kimaradnak az egészségügyi ellátásból. Ráadásul az egészségügyi ellátórendszerhez való hozzáférés – paradox módon – ott a legrosszabb, ahol az emberek a legbetegebbek.
De a társadalom szövetének egyre mélyebb szakadását semmi más nem jelzi jobban, mint a tragikus egészségügyi helyzet, valamint a szegregáció érzékelhető erősödése. Az utóbbi évtizedben a jó és a rossz életfeltételek között élőket elválasztó árok ijesztő szakadékká szélesedett. Ennek is betudható, hogy a főiskolát-egyetemet végzettek körében az életesélyek az érettséginél alacsonyabb végzettségűekhez képest is tovább nőttek. Ugyanakkor mindennél egyértelműbb, hogy a csökkenő foglalkoztatás olyan állandósult veszélyt jelent, amellyel mindenképp számolni kell. Mert amíg a foglalkoztatási szerkezetét tekintve nem történik gyökeres változás, addig puszta illúzió akár csak a gazdasági növekedésről beszélni is. Továbbra is hatalmas egyenlőtlenségekkel szembesülünk, mivel legfeljebb a felső tíz százalék esetében rögzíthetünk egy valósan európai szintű jövedelmet és foglalkoztatási állapotot.
Ha így megy tovább minden, csak egy maszszív, önmagába záródó underclass réteg bővülését regisztrálhatjuk, amely visszahozhatatlan lesz a társadalomba. Nemhogy a munkaerőpiacra, hanem, miután tökéletesen kiszolgáltatott, foglalkoztathatatlanságát generációsan tovább örökíti. Minél messzebbre kerülünk a Nyugaton elfogadható foglalkoztatási körülményektől, annál lehetetlenebb az amúgy is kizsákmányolt népességtől elvárni bármiféle öngondoskodást.

A szerző szociológus, egyetemi oktató