A hazugság tovább hízik

2006-os évre visszagondolva az emberben felmerül a kérdés: vajon nem megy-e rossz irányba a világ, s vajon van-e jövője országunknak? Bogár László legújabb könyvében (Bokros újratöltve) abból indul ki, hogy a világfolyamatok rántanak minket magukkal, mivel Magyarország egy különösen kiszolgáltatott helyzetben került bele a Föld felélésének gyorsuló folyamatába. Sok közgazdász félretolja ezt a kérdést, és azt tanácsolja, hogy nem baj, ha felismerjük a tőke világmozgását, de a nagy folyamatokon belül helyezkedni kell, mégpedig úgy, hogy viszonylag jobban járjunk. Egy kis országtól ennyi telhet.
Antall József, amikor elfoglalta az MDF elnöki székét, egy népi-nemzeti felfogású, a társadalmi összetartozást átérző csoportosulásnak adott nemzeti-szabadelvű irányítást. Hitt a rendszerváltoztatásban, mert nem látta a társadalom önmaga ellen fordításának veszélyét. Ezért vélte úgy, hogy helyreállóban van a történelmi folyamatosság Magyarországon. A megszállók ekkor kivonulásra készen, a gyarmati múlt kiszolgálói pedig visszavonulóban voltak. A rendszerváltó politikai erők választási fölénye miatt leküzdhetőnek látszott a múlt rendszer utódainak hatalmi törekvése. Úgy láthatta, hogy ha ilyenek az erőviszonyok, akkor az önkényuralomtól átvett közszolgák megnyerhetők (kiugró példa erre Szilvásy György államigazgatási pályafutása); a magángazdaságba merülő korábbi vezető osztály pedig részben súlytalanná tehető, részben irányítható a politikai hatalom törvényes eszközeivel. Idegen volt viszont számára a globalizmus korának gazdaságpolitikája; a súlyos gazdasági és pénzügyi kérdésekben egymásnak ellentmondó gazdaságpolitikusai révén csupán arra lett lehetőség, hogy a világhatalmak sodorvonalába kerüljön be Magyarország.
Az Antall- és az Orbán-kormány öröksége a nemzeti-szabadelvű politika: a társadalom összetartó erejének feltámasztására tett kísérlet; a megtermelt javak Magyarországon maradt részének lehetőség szerinti növelése, egyenletesebb terítése; az ország teherbírásának fokozása a középosztály lecsúszásának fékezésével. Ez a kísérlet nem sikerült. Az ország feletti uralmat átvette a komprádor tőkés réteg, a nép által megtermelt közös vagyont széthordták – a maradékát most tépik ki az ország testéből. Ezzel együtt jár, hogy az állam biztosította közszolgáltatások leépülőben vannak (egészségügy, oktatás, közlekedés, lakosság közeli ügyintézés), az önkormányzatiság helyébe fokozódó központi nyomásgyakorlás lépett. Ám a közvagyon elrablásával nemcsak elszegényítik a magyar államot, hanem egyúttal megfosztják azoktól az eszközöktől, amelyekkel az ország érdekében önálló gazdasági és pénzügyi politikára volna képes.
A kormány tehát központosít, amikor utasítani és elvenni akar, amikor rendelkezik az alávetett nép sorsáról; leépít mindenütt, ahol a köz érdekében szolgáltatásokat kéne működtetnie beszedett adóinkból. Az adósarc fokozása az ország versenyképességét csökkenti, a fizetőképes keresletet szűkíti, a munkanélküliséget növeli. Az állami szolgáltatások leépítése, fizetőssé tétele meggyorsítja a társadalom kettészakadását: a középosztály szemünk előtt süllyed le a roncstársadalomba. S mivel ez nagy elégedetlenséget vált ki – s leginkább azokban, akik érzik a lecsúszás veszélyét –, a liberálisok által leépítendőnek tartott állam megint csak kíméletlenül erős lesz: fütyülve a jogállamról szóló szép mesékre, az erő jogát alkalmazza, és a törvényességet áthágó karhatalommal lép fel a kétségbeesett emberek ellen. Mintha az elhunyt chilei diktátor, Augusto Pinochet támadt volna fel a magyar miniszterelnökben, aki cselekedetein keresztül azt üzeni az ország népének, hogy gazdasági sokkterápiát legegyszerűbb parancsuralmi eszközökkel végrehajtani. És hogy mindez ne legyen ilyen nyilvánvaló, nos, hát erre való a hazugság politikája. Mert a hazugságból fakad az a bizonyos gyűlölködés, amit karácsonykor néhány vezető politikusunk olyan álszenten utasított el. Ám amikor megbékélésről szól a fuvolahang, akkor csupán az a kérdés, hogy mivel béküljünk meg. Az országot szakadékba döntő, a társadalmunkat, népünket rohamosan elpusztító hatalommal?
Az igazi politika, a közügyek vállalása azzal jár, hogy erre válaszolunk nyíltan. Nem az a kérdés, hogy az utcán vagy az Országházban politizálunk-e, hanem az, hogy mit választunk: a mindent elsöprő, önző haszonszerzést, vagy annak áldozatát, népünket. Azt sem bánom, ha ezért marxistának bélyegeznek azok, akik nem hallották vagy nem értették meg azt a szót, hogy „felebarát”.

A szerző a Nemzeti Fórum tagja