Végjáték a mezőgazdaságban

A magyar mezőgazdaság végnapjait idézik napjaink köztörvényes élelmiszer-bűnözései. Hazánk kiváló geográfiai adottságainak köszönhetően válhatott Európa éléskamrájává. A kiváló talajadottságok, a kedvező kontinentális klíma párosult a magyar gazdák szakértelmével: képes volt ellátni mintegy százötven év során a megszálló török birodalmat, és tartósan az Osztrák–Magyar Monarchia éléstára is lett.
A hajdani NDK polgárai például akkor láttak gyümölcsöt, ha megérkeztek a magyar őszibarack- vagy almaszállítmányok. A hazai borkereskedelem is fénykorát élhette a korlátlan szovjet felvevőpiacnak köszönhetően. A minőség nem volt kérdés, csak a mennyiség volt a fontos a szocialista hiánygazdálkodásban. Ennek ellenére olyan mezőgazdaság volt jellemző hazánkra a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben, amely méltán váltott ki nemzetközi elismerést, elsősorban a magas fokú gyakorlati felsőoktatási képzésre tekintettel. A híres mezőgazdasági akadémiák nemzeti és alapítói hagyományaiknak megfelelően kiemelkedő agrármérnöki gárdát neveltek ki. A növény- és állategészségügy világhírűvé vált szakembereinek és kiváló szervezettségének köszönhetően. Később az állami vezetés már világosan felismerte hazánk természetgazdasági adottságait, és nem az acél országa, hanem a mezőgazdaság országa kívánt lenni. Az 1990-es politikai átalakulás egyértelmű vesztesei azonban a magyar mezőgazdaság és annak elkötelezett művelői lettek. Kezdődött akkor, amikor még az első kormányzati ciklusban elkótyavetyélték a teljes hazai élelmiszer-feldolgozó-ipart. Teret adtak a multinacionális cégeknek; nem volt szándék arra, hogy rendezésre kerüljön a hazai birtokviszony, amelynek alapja az elhibázott kárpótlási jegyrendszerből is fakadó spekuláció és korrupció volt; a tőkehiány, a kereskedelem átengedése a maffiáknak, és nem utolsósorban az unió erkölcstelen támogatási rendszerének elfogadása. A magyar termelők (akár nagyüzemben dolgoznak, akár családi gazdálkodók) halálos ítéletét írta alá Németh Imre és Kovács László a koppenhágai, az EU-csatlakozási feltételt is biztosító paktumban. A magyar gazdák örülhettek a 25 százalékos támogatásnak, és annak is, hogy eközben burgenlandi tájrendező szomszédaik száz százalékban kapnak támogatást. Legyenek a magyar gazdák is versenyképesek! – szólt a média kórusa, de közben elfelejtették, hogy esélyegyenlőség nélkül ez nem lehetséges. Most, amikor valahogy vissza kellene térni a helyes útra, a reform címszó alatt megnyilvánuló sarcpolitika nem szolgál mást, mint felszámolni a hazai mezőgazdaság utolsó maradványait. Nem irigylésre méltó a területért felelős miniszter helyzete, hiszen mentenie kellene a menthetőt, de sajnos behódol mind a hazai, mind pedig az EU-agrárellenes csoportérdekeinek. Hazánknak nem Ausztriával kellene együtt lobbizni a mezőgazdaságért, hanem Franciaországgal; előbbi esetben az nem más, mint tájrendezés, míg utóbbi esetben nemzeti érdek. A mostani fiskális szemléleten alapuló, fűnyíró elven működő leépítés nem szolgál mást, mint a magyar mezőgazdaság tönkretevését és további piacvesztését, ami nem lenne baj, ha minőségi áru lenne, ami ide érkezik, de a hazai piacra még a legjobb esetben is csak a harmadosztályú termék jön be, amely tőlünk nyugatra eladhatatlan. Nem kellene mást tenni, mint egy kicsit körülnézni Franciaországban, a városi piacokon. Ha egy turista Párizsban a hetente két alkalommal elérhető termelői piacokon végigsétál, lenyűgözheti az élelmiszer-higiéné és az áru minősége, nem beszélve a francia őstermelők lehetőségeinek biztosításáról. És ebből az a tanulság, hogy a hazai termelőket kell helyzetbe hozni, legyen kis vagy nagy területen gazdálkodó.
Természetesen nem halogatható a mezőgazdasági szakapparátus átalakítása, és a túlméretezett apparátus leépítése. Azonban ezt előre megtervezetten kellene véghezvinni, és nem utólagosan. A tárca a választások óta igazából nem is működik, mert a bizonytalanság és leépítések következtében senki nem tud semmit, senki nem tudja, hogyan és mit csináljon. Az informatika elterjedésének következtében természetes, hogy a jobban képzett apparátus létszámában is kisebb kell legyen, de sajnos ez mind a mai napig nem működik, és az előre jelzett leépítések sem ígérnek sok jót.
A tárcának végre színt kellene vallania abban a kérdésben is, hogy milyen agrár-felsőoktatást igényel, kell-e egy távoktatáson jó pénzért előállított, tudásháttér nélküli diplomagyár Gyöngyösön, vagy kell-e egy jól működő BSc-n alapuló, ismét erős akadémiai hálózat. A tárca eddig megtartotta már fuldokló kutatóhálózatát, amelyet most, annak értékes földbirtokai miatt, privatizálni akar, felégetve a jövő utolsó lehetőségeit is. Napjainkban járt itt a francia mezőgazdasági kutatás-szervezésben vezető szerepet játszó magas rangú szakmai delegáció. Beszámoltak arról, hogy nemzeti mezőgazdasági kutatóhálózatuk, mint a francia mezőgazdaság alapja, több mint 80 százalékos állami támogatás mellett működik. Nálunk viszont most indult be ennek a kutatóhálózatnak a felszámolása, amikor még a támogatott kutatóintézetek is csak mintegy 30-40 százalékos támogatást kapnak, s nagy részüket vagyonuk miatt eladásra ítélik.
Ha ez így megy tovább, akkor a magyar mezőgazdaság tényleg a végnapjait éli. Felkészülhetünk a további átcímkézett, emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszer-hulladékok tárházára, de még ez is elfogadható lesz, hisz ez lesz a társadalom elszegényedése miatt az utolsó mentsvár a túlélésre.

A szerző az MTA tagja