Az ábránd-Európa halála

Az unió polgárai nem érzik magukénak saját jóléti államukat és jogrendszerüket.

Annak valószínűsége, hogy az EU be tudja váltani az „egyre szorosabb szövetségre vonatkozó” ígéretét, és közben nyitott tud maradni az új tagállamok csatlakozása előtt, nagyon csekély. Azok az egyedülálló történelmi körülmények, amik 1945 és 1989 között az EU alapjait jelentették, megismételhetetlenek – írta Tony Judt angol szociáldemokrata történész húsz évvel ezelőtt. Igaza lett, hiszen a brexittel az Európai Unió történetének az az értelmezése, amely szerint az európai országok egyre közelebbi szövetségre lépnek a liberális fejlődés teleologikus megvalósítása érdekében, végérvényesen szétrepedt a népakarat betonfalán. Ami megmaradt, az a fülsüketítő csönd az EU jövőjét illetően.

Felettébb zavaró az egész brexitügyben, hogy ezt a döntést nem egy kelet- vagy dél-európai ország polgárai hozták, nem ott került rá sor, ahol az „európai értékek” évek óta „támadás” alatt vannak, nem az unió perifériáján, de még csak nem is a félperiférián, hanem az Egyesült Királyságban, az egyik „fejlett nyugati” országban. Igaz, hogy Nagy-Britannia mindig is különutasnak számított, és a politikai bal- és jobboldal egy jelentős része euroszkeptikus volt, de mégiscsak Európa centrumában foglalt helyet. Egykor a világ vezető nagyhatalma volt, a liberális értékek szülőföldje, a demokrácia bástyája, maga a Nyugat. Válaszra vár tehát, hogy mégis mit jelent az, hogy az unió szétesése a központjából indul ki.

A legkézenfekvőbb válasz erre a kérdésre, hogy az a modell, amelyben az EU szerepét az előző évszázad feltételrendszerének feleltették meg, ma már nem alkalmazható. Nincs többé úgy centrum és periféria, ahogy akkor volt, hanem – mint azt Nancy Fraser megállapította – a szemünk láttára megy végbe a centrum periferizálódása. A nyugat-európai és a brit alsóközéposztály nem érzi magáénak saját jóléti államát. Úgy érzi, nem magának tartja fönn többé. Nem érzi magáénak saját jogrendszerét, mert azt tapasztalja, hogy annak megkerülése csak pénz kérdése. Nem érzi, hogy valós beleszólása lenne a politikai döntésekbe. Közben egyre inkább függővé vált az egyre csökkenő szociális juttatásoktól, és az összes többi rászorulóban ellenséget lát. A bevándorlás lefelé nyomta a béreket, aminek hasznát a multikulturalizmus haszonélvezői aratják le.

Az a tény, hogy az EU-tagságot túlnyomórészt azokon a területeken utasították el, ahol már jó ideje stagnáltak a bérek, mutatja, hogy számukra az unió a megszorítások forrásaként és a jóléti állam ellenségeként jelent meg. Hiába érvelnek azzal, hogy a kilépés melletti kampány vezetői között ott voltak a radikális thatcheristák is, akik mindig is le akarták rombolni a jóléti államot, vagy azzal, hogy az EU-ban a britek mindig is a jóléti juttatások ellen voltak. A britek mégiscsak azt érezték, hogy az általuk befizetett pénznek jobb helye lenne az egészségügyi kockázatközösségnél. És még az is lehet: annak ellenére, hogy egyetlen részkérdésben sincs igazuk, a lényeg inkább az, hogy a britek többsége miért tartotta igaznak a hazugságokat. Mert az EU vezetői nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a béreik ne stagnáljanak, és főleg, hogy a félelmeik, szorongásaik csökkenjenek. Az unió tevékenysége már jó ideje kimerül abban, hogy a status quo minden eleméhez görcsösen ragaszkodik. Ennyivel azonban a brit átlagpolgár már nem érte be. Tudni akarta, hogy mi az, amit Brüsszel az ő érdekében tett és tesz.

Tudnunk kell azt is, a közvélemény egy része az EU vezetését teszi felelőssé azért, hogy kontinensünk még mindig nem tudott kikecmeregni a 2008-as válságból. Azt se felejtsük el, hogy a maastrichti rendszer és az ahhoz kapcsolódó „európai alkotmány” szintén megbukott a népszavazásokon. Brüsszel azonban nem értett a figyelmeztetésből. Ha jobban odafigyelt volna a nemek üzenetére, akkor megértette volna, hogy a 2005-ös szabad piaci irányvonal nem találkozott az EU lakosainak tetszésével. Ehelyett arról kezdtek beszélni, hogy népszavazást kiírni felelőtlenség, hiszen előfordulhat – sőt elő is fordult –, hogy a többség nem úgy szavaz, ahogy azt az elit szeretné. Az elitizmusnak tehát jelentős hagyományai vannak az EU-ban. A sikertelen népszavazásokat – Susan Watkins értelmezését követve – az EU Maastricht, Amszterdam és Nizza utáni struktúrájának bebetonozására használta fel. Egy olyan Európának a betonba öntésére, ahol közös valuta van, ahol a pénzügyi szabályok a tagállamok neoliberális gyakorlatának elmélyítését célozzák, ahol a közös külpolitikát afganisztáni és iraki kalandok formálják. Az angolok igen szavazata ennek, vagyis az unió Maastricht utáni szerkezetének a visszamenőleges elfogadását jelentette volna. Hiszen a franciák és a hollandok 2005-ben ellene szavaztak – főleg szocialista szavazóik miatt –, és ezzel mindkét helyen elutasították a visszamenőleges beleegyezést. Nagy-Britanniában a szavazók ugyanígy döntöttek.

Természetesen azok, akik a „liberális progresszió” hívei, a népszavazás eredményében a nacionalizmus visszatérését látják, amitől borsódzik a hátuk. Felmerül a kérdés: a nacionalizmus mikor nem volt velünk az elmúlt kétszáz évben? És egyáltalán, mi vele a probléma? Mert ezek a liberális progressziót védő hangok nemigen hallatszottak akkor, amikor a Merkel-kormány a legsovinisztább módon felszólította Görögországot, hogy adja el a szigeteit, vagy amikor a német sajtó lustának és semmirekellőnek állította be a görögöket, mert azok nem akartak zokszó nélkül részt venni a kontinens számára kötelezően előírt „schwarze Null” táncban, vagyis a hiány nélküli költségvetési politikában.

A liberális progresszió hívei nem értik, hogy a XXI. században egy olyan állam, amely képes biztonságot nyújtani a polgárainak, még annál is fontosabb lesz, mint amilyen a XX. század második felében volt. A globalizáció miatt az emberek biztonságérzete csökkent, az államnak minél több területen, minél több embernek kell biztonságot nyújtania. Ez a képesség azonban hiányzik az EU politikájából. Akármennyire régimódinak tűnik is a gondolat, az államnak mégiscsak az a szerepe, hogy biztonságot nyújtson polgárainak, legyen az anyagi vagy az élet védelmével kapcsolatos. Ezt a felelősségét az EU nem rázhatja le magáról anélkül, hogy a polgárok ne büntessék meg érte.

Régiónk döntő kérdése az Európához, illetve a Nyugathoz való konvergálás. A liberális baloldal szerint Magyarországnak mindent el kellett követnie ahhoz, hogy mihamarabb a Nyugat része lehessen. Annak érdekében, hogy ezt a politikai programját elfogadtassa a választókkal, kitalált magának egy olyan Nyugatot, amit a „haladás” végcéljaként jelölt meg. Ez az idealizált Nyugat-kép ugyanakkor kezd semmivé foszlani, ami sokakat kényelmetlenül érint. Itthon nekünk magunknak kell tehát kitalálnunk, hogyan tovább.

A szerző geográfus, az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője