Füst Milán Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve című művében olvasható a következő párbeszéd: „Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik a legfontosabbnak.”
Gyakran juthat eszünkbe az idézett részlet, ha a választás előkészületeiről és kimeneteléről gondolkodunk. Mert semmi sincsen egészen úgy, ahogy politikai életünk szereplői mondják – legyenek akár a paletta túlsó vagy innenső oldalán. Ez zavarba ejtheti remélt választóikat. Akkor is, ha újabban az ellenzék korifeusai nagyvonalúnak tetsző gesztussal bölcsnek minősítik őket. Ami a felelősség áthárítása. Mivel az ellenzéki pártok képtelenek a kormányváltást biztosító összefogásra, fel kell tételezniük, hogy ott, ahol a jelöltállítás koordinálása sem sikerül, majd a szavazók fogják kiválasztani a legesélyesebbet. De hogy ki a legesélyesebb, ahhoz legalább tizenöt szempontot kellene mérlegelni. És hol vagyunk még a tizenhatodik szemponttól, amiről a pártok, a politikai elemzők és a közvélemény-kutatók is csak keveset tudhatnak
A helyzet ellentmondásosságát néhány ismert képviselőjelölt személyével és magatartásával lehet illusztrálni.
A függetlenség és a pártpolitika
Magyar György az MSZP–Párbeszéd jelöltjeként indul, de médiaszereplései alkalmával sosem felejti el kinyilvánítani, hogy ő valójában független. De mitől független, ha egy konkrét pártszövetség jelölését vállalta?
Ugyanakkor érteni vélem ódzkodását a pártpolitikai elköteleződéstől. Alighanem abból a jól ismert értelmiségi attitűdből fakad, amely azt feltételezi – nem is egészen alaptalanul –, hogy ahol a pártpolitika érvényesül, ott a hozzáértés egy attól idegen követelményrendszer vonzásába kerül. Csakhogy az ellenzéki összefogás – aminek szükségességét Magyar György is hangsúlyozta – éppen azért nem valósulhatott meg, mert a kompromisszumok művészetében járatos pártpolitikus a magyar közéletből hiányzik. Nem a vezér – ahogy máig megkísérti az elemzők gondolatvilágát ez a téveszme –, hanem a párbeszédre képes politikus. Aki vezért akar, az oda jut, ahol most vagyunk.
Az ellenzéki média Magyar György hosszan tartó szerepeltetésével előkészítette a politikai élet sűrűjébe vezető útját. Ebben nincs semmi meglepő. Legalábbis azok számára, akik még emlékeznek a rendszerváltás hajnalára, amikor a balliberális oldalnak döntő többsége volt a hazai médiavilágban, és azt tehetett, amit akart: fel- és leépített bármely politikai szereplőt, úri tetszése szerint. A korábbi tekintélyt parancsoló túlsúly időközben áthelyeződött, de a beidegződött gyakorlatról nem tudnak leszokni.
Hogy a szokás nagy úr, a józan megfontolásnál is erősebb, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik ellenzéki tévéműsorban a balliberális kormány egy SZDSZ-es minisztere elemzi a választás lehetséges kimenetelét, és amikor átkapcsolok a másik, a kormányzattal szemben szintén kritikus adóra, ott ugyancsak egy volt SZDSZ-es miniszter mélyreható politikai megállapításait hallgathatom. Számomra fölfoghatatlan, a szerkesztők miért gondolják, hogy a Fidesz iránti jogos ellenérzések megszépítik a balliberális kormányzatok emlékét.
Az egyszázalékos miniszterelnök-jelölt
Választópolgári bölcsesség ide vagy oda, az is nehezen értelmezhető, hogy az ellenzéki sajtó miért szentel akkora figyelmet az egyszázalékos pártok vezetőinek, mintha ők közéletünk komoly politikai tényezői lennének. Holott nem azok. Így lett miniszterelnök-jelölt Szigetvári Viktor.
Az övéihez hasonló gondjaink lehetnek Karácsony Gergellyel is: neki sincs saját pártja, és ezt az sem tudja feledtetni, hogy a szocialistáknál vendégszereplést vállalt. Sőt, azt sem, hogy egy véletlenszerűen nyilvánosságra került megjegyzése, amely szerint a háta közepére sem kívánta a miniszterelnök-jelöltséget, kétségbeejtő bizonytalanságról árulkodott.
Ha ezekben az összefüggésekben értékeljük az úgynevezett V18-ak miniszterelnök-jelölti vitával kapcsolatos elhalt felhívását, akkor ugyancsak nehéz a téma méltóságát megillető tiszteletünket megőriznünk. Kiváltképp ha hozzávesszük, hogy a sajtó könyörtelen besorolása szerint bizniszpártoknak minősített új induló formációknak is lehetnek miniszterelnök-jelöltjeik, és akkor bizony a felcsúti sportpályán kellett volna megtartani a tekintélyes grémium által javasolt vitát.
Szigetvári elméretezett jelöltségének vannak méltányolható előzményei. Mivel sokszor és sokféleképpen elmondhatta a nagy nyilvánosság előtt a gondolatait, miért is ne hitte volna, hogy a megnyilvánuló érdeklődés alkalmassá teszi a miniszterelnök-jelöltség vállalására. Az önbizalomra annál is több oka lett, mert egy még nála is aktívabb médiasztár, Juhász Péter személyében szövetségesre akadt.
Juhász annyira otthonosan érzi magát a médiavilágban, hogy az egyik tévécsatornán – sorra kerülését ki sem várva – képes volt adás közben berontani a stúdióba, hogy egy másik közszereplő nyilatkozatát cáfolni tudja.
De nem is ez a legnagyobb baj vele. Van más is. Amit azért érdemes felemlegetni, mert a balliberális média ebben a vonatkozásban gyakran tapasztalt érzékenysége ellenére legfeljebb csak szőrmentén foglalkozott az esettel. Juhász füttykoncertek szervezésével szokta megzavarni a kormánypárt nemzeti ünnepeken tartott gyűléseit. Ez elsősorban nem azért vethető kritika alá, mert a korábban ellenzékben lévő Fidesz állami ünnepségeken tanúsított magatartását másolja – hanem mert illiberális. Azt a politikai pártállástól függetlenül vállalható és minden valamirevaló demokráciában érvényes liberális alapelvet tette semmissé, amelyet Voltaire fogalmazott meg: „Egy szóval sem értek egyet abból, amit mond, de mindhalálig védem a jogát, hogy elmondhassa.”
El kell utasítani a miniszterelnök illiberális demokráciafelfogását – de ezt csak akkor tehetjük meg hitelt érdemlően, ha mi magunk következetesen kitartunk a klasszikus liberalizmus alapelvei mellett. Noha ebben a vonatkozásban sem tud könnyen érvényesülni a választópolgári tisztánlátás.
Magyarországon az SZDSZ által képviselt liberalizmus a klasszikus alapelveket következetesen a visszájára fordította. Politikai ellenfeleiknek kényük-kedvük szerint osztogatták az antiszemita és rasszista jelzőket. Ez a szemléletmód tükröződik Karácsony Gergelynek a Jobbikot leminősítő kijelentéseiben, amiket egyre zavarosabb megállapításai és tettei követnek. Újabban – tegyük hozzá: jobb híján – már a menet közben visszalépő Juhásszal akart összefogni, és Orbán Viktort ügyvivő kormányfőnek javasolta.
A feloldhatatlan ellentmondások mindaddig megmaradnak, amíg nem tudatosul: az ellenzéki sajtónak nem az a dolga, hogy politikusokat építsen, hanem a politikusoké az, hogy pártot építsenek. Enélkül pártpolitikusok helyett párt nélküli politikusokat kapunk. Akik olyanok, mint a ravasz szabómester készítette láthatatlan ruhában parádézó király.
Médiajátszmák
Valószínűleg az illiberalizmus vádjától szabaduló tévhit ösztökéli az ellenzéki médiavilágot, amikor az egykori SZDSZ-es politikust, a napjainkban független közvélemény-kutató céget működtető Horn Gábort agyba-főbe szerepelteti a politikai vitaműsorokban. Vajon kit tud meggyőzni Horn Gábor a mégoly példás hevülettel előadott magánszámaival?
Vitatható értékű sztárolásának azonban van indoka. A kormánypárti médiában a minden gonoszság forrásaként bemutatott Soros-képet ellensúlyozandó Horn kerubszárnyakkal ékesíti az emberbarát üzletembert. Holott az igazság ezúttal is valahol a középtájon van. Hogy pontosan hol, azt a hétköznapi halandó aligha tudhatja. Mert az előítéletes egyoldalúságot nem lehet másik elfogultsággal kiküszöbölni. Persze a kormánypárti kommunikációnak a félrevezetésben lépéselőnye van: ez idő szerint ő a nagyobb – ezért tud nagyobbat hazudni.
A választópolgár igazi gondja, hogy nehéz megszereznie a döntéséhez szükséges ismereteket. Hogy ha nem is bölcs, legalább tájékozott legyen. Ebbéli törekvésében elenyészően kevés támpontot talál. Nem látja, nem is láthatja az összefüggéseket, amelyek a feledés birodalmába száműzött előzményekből következnek.
Sokatmondók a Göncz Árpád tevékenységének értékeléséről szóló viták. A napjaink kormánypárti tévécsatornáit jellemző vidám hangulatú – az erő tudata élcelődésre késztet – adások egyikén ez a téma is terítékre került. Némi megvetéssel fűszerezve nagyszerűen szórakoztak Göncz Árpád médiaháború idején tanúsított magatartásán, és mélyen hallgattak arról, hogy akkoriban az SZDSZ-nek és a Fidesznek is vele azonos volt az álláspontja. Ugyanígy Gulyás Gergely kijelentésének egyoldalúságán is túl kell tennünk magunkat, amely szerint Göncznek történelmi felelőssége volt a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény elutasításában. Mintha a kommunikációs manírok révén elfelejthetnénk, hogy a Fidesz is leszavazta ezt a törvényjavaslatot. A néhai köztársasági elnök megítélésével kapcsolatban is valami hasonló történik, mint Soros Györggyel: vannak, akik majdhogynem szentté akarják avatni, mások csak gúnyolódnak rajta.
De ezzel koránt sincs vége a megpróbáltatásoknak. Hogy a hazai politikai élet még bonyolultabb és átláthatatlanabb legyen, megszólalnak – ahogy általában választások idején szokás – a hazai értelmiség kiválóságai. Ezúttal mint a civil társadalom szószólói, azért, hogy a győzelemért egy körzetben csak egy – legesélyesebb – ellenzéki jelölt legyen. Miközben tudjuk, hogy nem így lesz. Azt is tudhatjuk, éppen a sokat emlegetett hódmezővásárhelyi példa nyomán, hogy annak az egyetlen jelöltnek nem csupán az egyetlensége, hanem a minősége is számít. Be kell látnunk, hogy a képviselőjelöltek között nemigen akadnak Márki-Zay Péterhez hasonló kvalitású személyek. Olyanok, akikről Pethő Tibor figyelemre méltó cikkében (Fideszesek Fidesz nélkül, Magyar Nemzet, február 28.) írt: az ellenzéknek a „siker érdekében mérsékelten jobboldali, konzervatív, keresztény értékrendű jelölt mögé lenne indokolt felsorakoznia”. Ez egyáltalán nem tudatosult. Ahogyan az sem, hogy nemcsak új kormányra, hanem – ismételten Pethő Tibor gondolatmenetét követve – egy új, európai normák szerint politizáló jobboldal felépítésére is szüksége volna a hazai demokráciának.
A szerző a KDNP egykori elnöke
