Mozgósítani, mozgósítani és összefogni! – adta ki a jelszót a kormánymédia szinte kórusban, sejthetően felsőbb kéz intésére a vásárhelyi kudarcot követő zavarodottság után. A halott (értsd: az ellenzék) felült – írta például Bayer Zsolt, „és ránk vigyorog éppen, torz pofával. Vegyük észre a vigyort, és mondjuk ki: Hódmezővásárhelyen valami el lett rontva.” Nem keseregnek hát (tudhatjuk meg), hanem maximális sebességre kapcsolnak az előttünk álló szűk másfél hónapban.
Az eszközöket ismerjük. Viharvert, düledező demokráciánk negyedszázadának szinte mindegyik kampányidőszakából bőven tudnánk (pártkülönbség nélkül) példákat sorolni a tisztességtelenségre, a gátlástalan hazudozásra. Most, a nagy vásárhelyi csata után ízelítőül elegendő felidézni, milyen alvilági módon igyekeztek nyakát szegni a civil világból érkezett Márki-Zay Péternek, hogyan próbálták személyében lejáratni, tisztességét kikezdeni, mentális képességeit kérdőre vonni. Hogy nem sikerült, hogy a gyűlölet nem fogott a politikai arénában nem a szokásos, hosszú évek óta bevett, mosóporügynöki szövegekkel dolgozó, hanem egyéni hangon megszólaló jelöltön, az a keserűségnek, a csalódottságnak, a mélyben fortyogó indulatoknak köszönhető leginkább. Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy a fiaskó nyomán mire készülnek a hatalom berkeiben. Bayer ebből nem is csinált különösebb titkot: „Most jön a legnehezebb, legrémesebb, legfárasztóbb, leghalálosabb maraton. Nincs fáradtság, nincs kiengedés, nincs elbizakodottság, önhittség.”
Magyarán: kegyetlen, gyilkos hetek várnak ránk. Ha valakire, az ellenzékre ebben a helyzetben sokszorosan is vonatkozik a mozgósítás és az összefogás parancsa. Nagyon kevés az idő. Kérdés, hogy élni fognak-e az egyéni választókerületekben kínálkozó lehetőséggel.
Márki-Zay Péter fölényes győzelme a sokszor emlegetett erőkoncentráción túl még egy – sajnos sokak számára nem eléggé nyilvánvaló – tanulságot hordoz. A Fidesz az elmúlt két évtizedben sikerrel szívta el a jobbközép térfélen tevékenykedő többi párt életerejét, majd borította rájuk sajnálkozva a szemfödelet – néhány megmaradt prominenst saját soraiba állítva –, vagy nézte kárörömmel, olykor be-besegítve jobboldali vetélytársainak önsorsrontó buzgalmát. Az „egy a tábor, egy a zászló” jelszava annak idején joggal idézhetett fel egy vaskos történelmi analógiát azokban a jobboldali szavazókban, akiknek a Fidesz gátlástalan céltudatossága a kezdetek kezdetétől idegen volt. 1945 után a baloldal térfelén két, egymástól hagyományaiban és módszereiben alapvetően eltérő munkáspárt küzdött az elsőbbségért. A nagy hagyományú, a nyugati szocializmus megvalósítására éppen abban az időszakban kísérletet tévő brit Labourt példaképének tekintő Szociáldemokrata Párt és a Moszkvához kötődő Magyar Kommunista Párt. Utóbbi a munkásegység jelszavát hirdetve, gátlástalan praktikákkal, belső viszályt teremtve likvidálta (olvasztotta magába) a szocdemeket, akiknek azóta sem sikerült új életre ébredniük. A szociáldemokrata térfélt (több mint gyanús eseményektől kísérve) közvetlenül a rendszerváltás előtt maga az utódpárt foglalta el, és őrizte meg ottani hegemóniáját a későbbiekben is. Talán nem járunk messze az igazságól: a Fidesz valószínűleg ebből a példából (is) tanulhatott, amikor egy táborba, egy zászló alá terelte a jobboldali szavazókat, magába olvasztva a kisgazdák, a demokrata fórumosok, a kereszténydemokraták vert hírmondóit.
Mi a tanulság mindebből a mára nézve? A Fidesz újabb politikai fordulattal gyakorlatilag kivonult a konzervatív-néppárti oldalról, csupán a mázat őrizte meg, és a régi szólamokat veszi elő olykor a hasznos politikai termékek lomtárából. Márki-Zay Péter esete azt is megmutatta, hogy a kormánypárt kifejezetten fél attól, ha a mérsékelten jobbos oldalon tőle független, hiteles emberek jelennek meg. A Fidesz táborára, a félig-meddig kiábrándult tanácstalanokra, a kormánypártra belső kényszerből, de végképp örömtelenül, megcsömörlött rutinnal szavazókra Márki-Zay és a hozzá hasonló, egyelőre kevéssé ismert társai jelentik Orbán Viktorék szemszögéből a legnagyobb veszélyt. (Például Mellár Tamás professzor Pécsett.) Őket nevezte a most megválasztott vásárhelyi polgármester találóan Fidesz nélküli fideszeseknek.
Ha tehát az ellenzék komolyan gondolja az áprilisi győzelmet, akkor a siker érdekében számos, azt honoráló választókerületben mérsékelten jobboldali, konzervatív, keresztény értékrendű jelölt mögé lenne indokolt felsorakoznia. Elfogadva annak a lehetőségét is, hogy netán esztendők múlva ezekből a jelöltekből és esetleg a Fidesz háttérbe szorult, kiábrándult-megkeseredett (lehetőleg nem kompromittálódott) embereiből új, erős jobbközép alakulat születhet.
