Mozgósítani, mozgósítani és összefogni! – adta ki a jelszót a kormánymédia szinte kórusban, sejthetően felsőbb kéz intésére a vásárhelyi kudarcot követő zavarodottság után. A halott (értsd: az ellenzék) felült – írta például Bayer Zsolt, „és ránk vigyorog éppen, torz pofával. Vegyük észre a vigyort, és mondjuk ki: Hódmezővásárhelyen valami el lett rontva.” Nem keseregnek hát (tudhatjuk meg), hanem maximális sebességre kapcsolnak az előttünk álló szűk másfél hónapban.
Az eszközöket ismerjük. Viharvert, düledező demokráciánk negyedszázadának szinte mindegyik kampányidőszakából bőven tudnánk (pártkülönbség nélkül) példákat sorolni a tisztességtelenségre, a gátlástalan hazudozásra. Most, a nagy vásárhelyi csata után ízelítőül elegendő felidézni, milyen alvilági módon igyekeztek nyakát szegni a civil világból érkezett Márki-Zay Péternek, hogyan próbálták személyében lejáratni, tisztességét kikezdeni, mentális képességeit kérdőre vonni. Hogy nem sikerült, hogy a gyűlölet nem fogott a politikai arénában nem a szokásos, hosszú évek óta bevett, mosóporügynöki szövegekkel dolgozó, hanem egyéni hangon megszólaló jelöltön, az a keserűségnek, a csalódottságnak, a mélyben fortyogó indulatoknak köszönhető leginkább. Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy a fiaskó nyomán mire készülnek a hatalom berkeiben. Bayer ebből nem is csinált különösebb titkot: „Most jön a legnehezebb, legrémesebb, legfárasztóbb, leghalálosabb maraton. Nincs fáradtság, nincs kiengedés, nincs elbizakodottság, önhittség.”
Magyarán: kegyetlen, gyilkos hetek várnak ránk. Ha valakire, az ellenzékre ebben a helyzetben sokszorosan is vonatkozik a mozgósítás és az összefogás parancsa. Nagyon kevés az idő. Kérdés, hogy élni fognak-e az egyéni választókerületekben kínálkozó lehetőséggel.
Márki-Zay Péter fölényes győzelme a sokszor emlegetett erőkoncentráción túl még egy – sajnos sokak számára nem eléggé nyilvánvaló – tanulságot hordoz. A Fidesz az elmúlt két évtizedben sikerrel szívta el a jobbközép térfélen tevékenykedő többi párt életerejét, majd borította rájuk sajnálkozva a szemfödelet – néhány megmaradt prominenst saját soraiba állítva –, vagy nézte kárörömmel, olykor be-besegítve jobboldali vetélytársainak önsorsrontó buzgalmát. Az „egy a tábor, egy a zászló” jelszava annak idején joggal idézhetett fel egy vaskos történelmi analógiát azokban a jobboldali szavazókban, akiknek a Fidesz gátlástalan céltudatossága a kezdetek kezdetétől idegen volt. 1945 után a baloldal térfelén két, egymástól hagyományaiban és módszereiben alapvetően eltérő munkáspárt küzdött az elsőbbségért. A nagy hagyományú, a nyugati szocializmus megvalósítására éppen abban az időszakban kísérletet tévő brit Labourt példaképének tekintő Szociáldemokrata Párt és a Moszkvához kötődő Magyar Kommunista Párt. Utóbbi a munkásegység jelszavát hirdetve, gátlástalan praktikákkal, belső viszályt teremtve likvidálta (olvasztotta magába) a szocdemeket, akiknek azóta sem sikerült új életre ébredniük. A szociáldemokrata térfélt (több mint gyanús eseményektől kísérve) közvetlenül a rendszerváltás előtt maga az utódpárt foglalta el, és őrizte meg ottani hegemóniáját a későbbiekben is. Talán nem járunk messze az igazságól: a Fidesz valószínűleg ebből a példából (is) tanulhatott, amikor egy táborba, egy zászló alá terelte a jobboldali szavazókat, magába olvasztva a kisgazdák, a demokrata fórumosok, a kereszténydemokraták vert hírmondóit.
