Az ÉS belebotlott az új „református bálványokba”

Az evangélium „hagyományos” értelmezése már elavulttá és meghaladottá vált.

Budapest, 2010. december 4. Az Élet és Irodalom nevet viselõ irodalmi és politikai hetilap, üres címlappal jelent meg. A lapok a médiaszolgáltatásokról és a kommunikációról szóló törvényjavaslat elleni tiltakoznak. A címlapon mindössze ennyi olvasható: "a decemberben a parlament elé kerülõ, a médiaszolgáltásokról és a kommunikációról szóló törvénytervezet totális ellenõrzést biztosítana a Médiatanácsnak és rajta keresztül a kormányzatnak az elektronikus, internetes és nyomtatott sajtó felett. Ezzel Magyarországon 2011. január 1-jén megszûnne a sajtószabadság. Vele együtt lehetetlenülne el a vélemény és a szólás szabadsága is. Tiltakozunk, és követeljük a törvénytervezet visszavonását." MTI Fotó: Kollányi Péter Fotó: MTI

Ritkán kerül a kezembe az Élet és Irodalom című hetilap. Döntésemet nem olyan nehéz megindokolni: az újság címlapján sorakozó, nagybetűs címekből rögtön látja az ember, hogy nagyjából mire számítson. Nemrég azonban – gyakorló reformátusként – mégis megakadt a szemem a címlapon, egy Monostori Tibor által jegyzett cikk címén: Új református bálványok. Nocsak! Kíváncsian kerestem ki a lapban az irományt, hogy megtudjam, mégis milyen bálványokat imádok manapság, tudtomon kívül.

A szerző a cikkében igyekszik a mai reformátusok – általa károsnak vélt – attitűdjeit történelmi folyamatokra és csoportokra visszavezetni, még a látszatát is mellőzve az objektivitásnak, és kerüli (a cikk többi részében olyannyira előnyösnek tartott látásmódként) a református egyház működését az adott politikai és történelmi korszak valósága alapján értékelni.

Monostori Tibor az írása elején infúzióval kezdi csöpögtetni a prekoncepciója alátámasztására szolgáló részleteket, hogy aztán a „nagyívű” történelmi visszatekintés után végre megtudjuk, mit is nevez ő új református bálványnak. Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát: Monostori szerint az állandó, mesterségesen kialakított ellenségkép elleni harc a mi bálványunk, miközben a hősök, a rejtőzködő, elnyomott megmentőink azok az „underground reformátusok”, akik „elszigetelve vagy belső száműzetésbe vonulva, a tudományba menekülve, magánkörökben és -beszélgetésekben próbálják menteni a menthetőt, az ellenségkép elleni küzdelmet bálványozó vezetés okozta károkat”.

Érdemes itt megállni egy pillanatra. Azok a reformátusok, akiket Monostori Tibor a cikk további részében radikálisnak, sőt fundamentalistának bélyegez, valójában azok a keresztények, akik a „nyugatos”, alkalmazkodó, liberalizmusnak behódoló, kifordított dogmák helyett a Biblia örök törvényeihez és hitvallásához ragaszkodnak. A szerző egyébként erre is gondolt, és nem is titkolja, hogy számára az evangélium „hagyományos” értelmezése már elavulttá és meghaladottá vált. Így fogalmaz: „Ha a radikális reformátusok már azonosították az új ellenségképet, vajon mi a bálványimádásuk eszköze? Az nem változott: Isten igéjének öröknek gondolt, de valójában nagyon is korhoz kötött, a XXI. században pedig posztmodernnek tekinthető értelmezése.” Értjük, ugye? A mai radikális (?) reformátusok bálványimádása, hogy ragaszkodnak a Biblia kétezer éves, változatlan útmutatásához. Monostori Tibornak ugyanakkor az már nem jut eszébe, hogy talán éppen azért létezik még ma is kereszténység, mert tanai kétezer év után is érvényesek, sőt mi több, szentek. Ha azokat minden korban, minden uralkodó ideológia hatására átformálták volna, már rég nem lennének a világon keresztények. Az igazság az, hogy Monostori maga aggat ideológiai jelzőket a református egyházra, ami mindennél jobban mutatja, hogy a vallást csupán egy ideológiai-politikai cél vagy csoport kiszolgálása eszközének tekinti.

A szerző a számára szimpatikus „progresszív keresztény alkotókat” idézve azt mondja, az általa fundamentalistának nevezett reformátusok gondolkodása „a modern gondolkodás mellékterméke, pontosabban a modern gondolkodással szembeni védekező ideológia”. Vagyis szerinte azok a keresztények, akik nem hajlandók a fősodratú, sokszor szélsőségesen liberális, Biblia-ellenes, Nyugaton dívó fancy egyházak mögé felsorakozni (ezek a szerző szerint a modern, bátor, főként a másságot támogató, haladó egyházak), azok valójában mintegy makacsul védekeznek az elkerülhetetlen modernitás ellen.

Szögezzünk le valamit: amikor a „radikális, fundamentalista” reformátusok megfogalmazzák (pontosabban meg merik fogalmazni) mindazokat a tényezőket, amelyek a keresztény Európára veszélyt jelentenek – ilyen az illegális migráció, az azonos neműek házassága, az LMBTQ-csoportok lobbitevékenysége, a szélsőséges abortuszliberalizáció –, akkor nem holmi ellenségképeket kreálnak fennmaradásuk érdekében, hanem egészen egyszerűen kiállnak a Biblia öröktől fogva érvényes törvényei mellett. Ezzel szemben a szerző abba a langymeleg álomba ringatja magát, hogy a református egyháznak holmi pipogya, ideológiailag formálható, megfélemlíthető és megalkuvó, akármihez alkalmazkodó, értelmiségi hobbikörnek kellene lennie, és ezzel ki is derül, hogy éppen Monostori az, akinek le kellene számolnia saját bálványaival.

Mikor jutunk el végre oda, hogy elfogadjuk (mert mégiscsak ez lenne a hit alapja) az igét, és nem akarjuk azt „a Szentírás gazdag értelmezési hagyománya” alapján megfogni? Mikor jutunk el oda, hogy az igen igent, a nem nemet jelent, és elfogadjuk, hogy ha a korok változnak is, az örök igazságok, az evangélium sohasem? Ha Monostori Tibort elriasztják a „magukra egyszerű evangéliumi keresztényként hivatkozó radikális reformátusok”, akkor jobb lesz, ha megalapítja saját felekezetét, egy vallást a neki kedves ideológia mentén, amely bármit belemagyarázhat a Szentírásba annak „gazdag értelmezési kerete miatt”. Tegyük hozzá, a Bibliának valóban gazdag az értelmezési kerete, csakhogy egyáltalán nem olyan módon, ahogy Monostori és a hozzá hasonló elveket vallók azt gondolják. Amit ők képviselnek, annak sajnos nem sok köze van a kereszténységhez.

A szerző még indít egy támadást Szilvay Gergely A genderelmélet kritikája című könyve ellen is, amelyben a genderlobbi általánosan hangoztatott frázisaival operál, mint például: ellenkező neműek kapcsolatában felnövekvő gyermekek is szenvedhetnek károkat, majd a gondolatsor végén az általa példának tekintett, a református gyülekezeteket belülről jól ismerő (sic!) György Andrea Szingliszótárából olvashatunk idézetet, már-már egy kevésbé színvonalas női blog olvasójának érezve magunkat.

Monostori az írása végén még megpróbálja ellopni a normalitás fogalmát, amikor azt mondja, reménykedik, hogy a jövőben a normalitás hangvétele lesz az uralkodó, „ha a fundamentalista oldalon nem is, de a konzervatívon igen”. Látható, hogy a szerző mind a normalitás, mind a konzervativizmus fogalma környékén a sötétben tapogatózik, de anélkül, hogy útmutatást nyújtanánk neki, hadd idézzem Székely János (radikális? fundamentalista?) katolikus püspök szavait: „Az evangélium nem modern, nem is konzervatív, hanem örök.”