Birodalmi lépegetés

A liberális progresszió élharcosai sok esetben a jog mögé rejtik uralmi igényeiket.

Önfeledten ünnepelt az EP-választás után az európai liberálisok kampányarca Fotó: Mátrai Dávid

A maga abszurditásában valahol mégis lenyűgöző, ahogy a liberális korszellem uralja a teret és az időt. Bár hazánk, Lengyelország vagy Trump kapcsán a fősodratú média gyakran beszél a „populisták” előretöréséről és a liberális „értékek” elleni támadásról, a jogállam aláásásáról, ez pusztán annak a jele, hogy a liberalizált baloldal hívei már attól is frusztráltak lesznek, ha planetáris tervük nem valósul meg valahol a maga totalitásában. A mai liberalizmus ugyanis – ugyanúgy, mint bármilyen más ideológia, világnézet vagy egyébként maga a hit – a saját maga kizárólagosságát hirdeti, de rendkívül ügyes módon a relativizmus és a sokszínűség jelszavait harsogva. Nézzük csak meg korunk aktuálisan folyó „demokráciavitáit”: miközben formálisan alapértékekként jelölik meg a nyitottság, a tolerancia, a másság tiszteletének morális tanmeséit, azt állítják, hogy csak és kizárólag a liberális demokrácia a demokrácia, minden egyéb demokratikus alternatívát pedig boszorkányperbe fognak.

A demokráciaviták keretezése persze csak a felszín, a lényeg az, hogy a progresszió élharcosai sok esetben a jog mögé rejtik uralmi igényeiket. Nyilvánvaló ugyanis, hogy adott esetben valójában nem „jogállamisági kérdésről” van szó, hanem a társadalom általános vonatkoztatási rendszereinek, a kollektív tudati regiszterek, nyelvi kategóriák dominálásáról. Összességében az életmódról, a hétköznapok magatartási reflexeinek minősítéséről. Ez távolról sem a „hivatalos” pártpolitika szférája, sokkal-sokkal tágabb annál, sokkal általánosabb, napjaink majd minden percében – sokszor tudat alatt, észrevétlenül – meglévő jelenség.

Nem egyedüli, de kiemelt fóruma ennek a populáris kultúra, a szórakoztatóipar, a reklám- és marketingvilág. Az innen kombinatorikusan adagolt életmódszabadságok, vágyképek, stílusok érzékenyítik a fogyasztót, az így kialakított „közízlés” – vagy legalábbis amit mérceként tételeznek – utána pedig már könnyen feleltethető meg politikai kategóriáknak, illetve köthető össze az elfogadhatónak minősített politikai narratívával.

Ha a nagykönyv szerint „a művészek” – tehát nem politikai szereplők! – filmes világa képi megfogalmazásaiban rendszeresíti a homoszexuá­lis párok (illetve azok „gyermekeinek”) bevettként történő ábrázolását, akkor egy idő után, amikor e kérdés például egy választási kampány részéve válik, a fogyasztóival azonos választói közönség jó része már jóval „érzékenyebben” fog a kérdéshez viszonyulni.

És ugyanígy, politikai kommunikációs szempontból jóval nehezebb lesz érvelni egy, a házasságot férfi és nő közösségeként meghatározó alkotmányos passzus mellett, illetve azt jóval egyszerűbb lesz beállítani jogállamisági deficitnek, hiszen kívül esik az „európai értékek” kerülőutas módon átformált kánonján.

De természetesen hasonló mechanizmus működik a szórakoztató- és reklámipar által előállított termékek és hirdetések – akár kvótaalapú, akár politikai korrektségtől hajtott – „etnikai diverzitása” kapcsán (ki utasítaná el a multikulturalizmust, ha minden kereskedelmi plakáton az köszön vissza?), az ismeretterjesztő sorozatok és magazinok legújabb trendjei esetén is. Hisz ki tagadná meg gyermekétől, hogy az magát aszexuális gender­fluidként identifikálja, ha ez szerves része a tudományos reality műsoroknak? És így persze érthetővé válik, miért kíséri közfelháborodás az eurokrata elitek részéről, ha a születési nemet mint kategóriát törvény rögzíti.

Természetesen nem csak az ilyen és ehhez hasonló „jóemberkedések” itatják át a fogyasztói szokásokat és ágyaznak meg előzetesen a politikai preferenciáknak. Sőt. Van abban például valami kegyetlenül és tragikusan disszonáns, hogy miközben az európai országok őshonos lakosságának demográfiai mutatói meredeken esnek, „jogvédő” mozgalmak az abortusz még korlátlanabbá tételéért küzdenek. Ugyanezen erők az élethez és emberi méltósághoz való jogra hivatkozva irányozzák elő a migránsok befogadását, de ezt a jogot a még meg nem született kisbabáktól elvitatják, miközben kifejezett szolgáltatói iparágat igyekeznek építeni az eutanáziára.

A jövő generációk életminőségéért aggódnak a klímaszorongók, de ezzel párhuzamosan – megoldásként – arra biztatják a „nyugati fehér embert”, hogy vállaljon kevesebb gyermeket, hiszen akkor társadalmunk ökológiai lábnyoma is kisebb lesz. Elutasítják és középkorinak minősítik, hogy a gyermekeket nevelni lehessen, miközben saját szájízük szerint az egész társadalmat mérnöki eszközökkel tökéletesíteni akarják. Békét, pacifizmust, megértést és elfogadást hirdetnek, de vadul támogatják és erkölcsileg igazolhatónak találják a szobordöntögető, gyújtogató és fosztogató utcai vandalizmust.

A sort természetesen még hosszasan lehetne folytatni, a különféle szexuális aberrációk felszabadítására irányuló kezdeményezésektől a korlátlan önmegvalósítást és önkiteljesedést hirdető konzumidiotizmusig. A liberális princípium lényege, hogy – látszólag – ne kelljen elköteleződni semmi mellett se, a kötöttségektől mentesítettnek, semlegesnek tűnő jelszavak viszont átszövik az élet minden területét. Lánczi András összegezte mindezt nagyon találóan: „A modern racionalitást mozgató és morálisan igazolható felfogás abból ered, hogy az Istenre feltett kérdést ismeretelméletinek nyilvánították, kivették a hit fennhatósága alól, végrehajtva a modern racionalizmus legfőbb igényét, miszerint csak arról szabad és érdemes beszélni, amit a megismerés materialista-empirikus-racionalista mércéinek vetünk alá.”

Márpedig ha a teremtés racionálisan nem igazolható, ha nincsenek természeti törvények, csak társadalmi konstrukciók, akkor nem szükséges tisztelni sem életet, sem halált, sem nemiséget, sem tekintélyt, sem szülőt – és természetesen a múltat sem. Hiszen ha minden az ember uralma alatt van és általa kreált, akkor a történelem is mint olyan megszüntethető vagy legalábbis átírható, amennyiben javítandó, bűnös – és természetesen az, mert számos része, figurája már nem üti meg azokat az univerzális mércéket, melyeket a posztmodern liberalizmus ma tételez.

Sajnos ebből fakadóan a nyugati kultúra a „fejlődését” úgy éli meg manapság, mint folyamatos szakítást korábbi önmagával, mintha a „fejlődés” akadálya saját maga, saját kulturális öröksége és szokásai volnának.

A probléma mindennek mélyén az, hogy az élet és a gondolkodás minden területét a maga ellenőrzése alá vonni igyekvő posztmodern liberalizmus szántszándékkal összemosta a „jó élet” és az „igazságos élet” kérdéseit. Az első kérdésnek mindig a „jó életre” kellene vonatkoznia, a liberálisok viszont a maguk formalizmusa és ideológiája mentén hirdetett társadalmi igazságosságot állítják be a mindent eldöntő motívumnak, és elfelejtik, hogy a „jó élet” ennél több, azt meghaladó.

A mai, szocialisztikus progresszió eszménye például a totális (faji, szexuális, nemi, munkahelyi stb.) egyenlőséget állítja be igaz­ságosnak, holott a természeti törvény rendet, hierarchiát, ezáltal egyenlőtlenségeket teremt a világ kezdete óta (s ezt a liberálisok rendszerhibának látják és folyamatosan korrigálni akarják). E felfogásból pedig kézzelfogható politikai konstrukciók születnek: ha egalitarianista módon igazságosak vagyunk, segélyezésalapú szociálpolitikát folytatunk – ha pedig nem, munkaetikán alapuló gazdaságot építünk.

E hasábokon írta le Orbán Viktor miniszterelnök pár nappal ezelőtt az egész európai politikát megváltoztatni képes négy mondatot: „A mi nemzeti és keresztény alapelveink nem liberálisak. A liberalizmus előtt jöttek létre. Szemben állnak a liberalizmussal. A liberalizmus ma elpusztítja őket.” Aktuálisan talán utóbbi a legfontosabb kitétel. Mert e liberalizmus politikán kívülinek álcázott eszközökkel pusztít – és álságos módon ugyanúgy apolitikusnak, szakmainak hirdeti magát, ha támadás éri „a politika” részéről. Ezért nem kell megijedni a kultúrharctól sem: mert az nem pusztán kultúrák közötti háborút jelent, hanem valójában – ahogy Békés Márton fogalmazott – a kultúráért zajló (politikai) küzdelmet.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója