Magyar optikájú szellemi életet!

Relativizálás, kettős mérce, elfogult szelektálás – máig ez tematizálja a magyar múltat.

Homo Politikus címmel Csurka Istvánról is készül dokumentumfilm. Fotó: Koszticsák Szilárd

Eltekintve attól, hogy egy politikai publicisztika nem tudományos értekezés, valamint hogy kidagadó nyaki erekkel, dülledő szemmel, gyakorló idiótaként sípolni a magyarok nemzeti ünnepén végképp nem a tudományos igényű beszédmód megnyilvánulási formája, a szakmaiság minimuma az lenne, ha Ungváry, Romsics, a szabadkőművességet a Népszavában (hol máshol?) mosdató, sőt egyenesen hazafiasnak beállító Ablonczy Balázs (és még sokan mások) általános, bizonyítatlan, relativizáló kijelentések helyett konkrétumokat szegeznének szembe a tényekkel, melyeket a történészek közül egyedüliként Raffay Ernő tárt fel és dokumentált. Érvek helyett azonban Ungváry azzal igyekszik hitelteleníteni Raffay Ernőt, hogy Hatos Pál nem hivatkozott rá egyik kötetében. Ez még akkor is szánalmas lenne, ha valóban így történt volna; de ráadásul nem is igaz, hiszen, miként a lánglelkű hazafinak egyébként nemigen nevezhető Hatos maga írta, nagyon is idézte Az elátkozott köztársaság című munkájában.

Ungváry tehát tettenérhetően hadilábon áll a tényekkel. Szakács Árpádot a szellemi alvilággal azonosító dühödt indulata megbotlott és hasra esett a valóságban, kijelölve saját helyi értékét. A felhorgadt libsi agitátor még a látszatra sem ügyel, amikor „másutt már bőséggel megjelent cáfolatokról” hadovál – ilyenek ugyanis soha sehol nem jelentek meg Raffay Ernő szabadkőművességgel foglalkozó gazdagon adatolt munkáiról. Épp ellenkezőleg: szervezett, tudatos hallgatás és elhallgatás volt e hiánypótló tényfeltáró kötetek és szerzőjük osztályrésze, bizonyítva, hogy Raffay professzor úr telibe talált. És bár több mint száz évvel ezelőtti eseményeket, folyamatokat hozott napvilágra, a ballib militarizmus legújabb óvatlan hisztériája azt bizonyítja, hogy a múlt nem múlt el, hanem itt él velünk.

Ungváry, miként a brancsbéliek, a mitizált szakmaiságra hivatkozik, miközben ő maga bukik el annak minden követelményében. Vádló és diszkreditáló szándékkal igyekszik kétségbeesetten légből kapottnak titulálni a szabadkőművesség történelmi bűneit; lám – Bogár Lászlót idézve – mégis mozog a Freud…

Az összefüggéséből kiragadott, abszolutizált szakmaiság persze egyébként is könnyen leleplezhető demagógia. Egy orvos például tudása birtokában gyógyíthat, életet menthet, de szakmai virtuozitással magzatgyilkosságot vagy eutanáziát is végrehajthat. Valami ilyesmit tesz Ungváry és a hozzá hasonlók is. Évtizedek óta következetesen igyekeznek szakmailag abortálni a nemzettudatot, nehogy újjászülessen.

Ezért ordít ki minden „szakmai” szövegükből a magyar nézőpont, a magyar gondolkodás hiánya. Ezért igyekeznek lázas nyüzsgéssel sárba rántani, megrágalmazni, az adott kor és helyzet összefüggéseiből kiragadott részleteket felnagyítva demonizálni különösen a XX. századi nagyjainkat, mentegetve, bagatellizálva, sőt nem ritkán pajzsra emelve a legsötétebb országrontó hazaárulókat. Akik között történetesen jó sok szabadkőművest vagy a titkos társasággal kapcsolatban álló személyt találhatunk.

Relativizálás, kettős mérce, elfogult szelektálás – ez az irányzat tematizálja máig a magyar múltat és a közelmúltat. Torz, idegen szemléletű optika ez. A magyar optikához ugyanis magyar szív is kellene. Az pedig hiányzik.

És ha idegen látásmód, idegen szemlélet írja (interpretálja, narrálja, láttatja) történelmünket, akkor a tükör torzítani fog. Persze nem tudhatjuk, hogy Ungváry, Romsics, Ablonczy és mások, többek között a politika, a kultúra, a tudomány, egyszóval a szellemi és közélet látványosan nemzetsemleges, súlyosabb esetben kifejezetten nemzetellenes szereplői (itt hosszú névsor következhetne), illetve az egyenes, bátor állásfoglalásokat kínosan kerülő egyrészt-másrészt stílusú maszatolók szabadkőművesek-e vagy sem. Mindegy is. A lényeg az, hogy látszólagos különbözőségeik, eltérő hangsúlyaik ellenére lényegileg egyszólamú konglomerátumot alkotnak. Nincs egyetlen feltétel nélküli elismerő mondatuk a magyar történelem bármely dicső eseményéről vagy alakjáról legalább egy relativizáló „ugyanakkor”, „azonban”, „mindazonáltal” nélkül. A gazemberek pályafutásában mindig találnak valami mentő körülményt, az ország- és nemzetépítő nagyságok életében pedig mindig kikutatnak valami általuk negatívnak minősített lényegtelen mellékkörülményt. Csak egyetlen vádló példa: Hóman Bálintnak nem lehet szobra, a Magyar Tudományos Aka­démia pedig nem hajlandó visszafogadni tagjai sorába az akadémikusi címétől jogsértő koncepciós eljárással megfosztott, a váci börtönben halálra éheztetett jeles történészt és kultuszminisztert, miközben a németek deportálását elrendelő, padlássöprő Nagy Imre köré hamis gló­riát szőnek. Trianon centenáriumán pedig nem győztek tülekedni a szlovák, román, szerb, francia, angol és mindenféle nézőpontokat, egyszersmind a magyar „bűnöket” bemutatandó – csak épp a számunkra egyetlen értelmezhető és erkölcsös nézőpontot, a magyart hagyták figyelmen kívül.

Emlékezetpolitika? Dehogy. Felejtéspolitika!

Ennek tudatában végtelenül dühítő és bicskanyitogató, hogy az elmúlt tíz évben a közélet számos területén meghatározóvá vált nemzeti érdekű politika szinte egyáltalán nem érzékelhető a legfontosabb harctéren, a szellemért, a lelkekért folyó küzdelem frontján, a tudatformálásban. Itt gyakorlatilag töretlen az SZDSZ-es kultúrterror, sziklaszilárd a hamis kánon, zárt és belterjes a „szakma”, legyen szó a színház világáról, a történeleminterpretációról vagy általában a társadalomtudományokról. Megkövesedett dogmák nyomasztják a nemzetet, aki kibeszél a merev rendszerből, azt semmibe veszik, lejáratják, szakmai tudását és emberi tisztességét kétségbe vonják, intellektuálisan meglincselik. A magyar optikának e kánonban nincs helye.

Raffay Ernő vonatkozó köteteiből, hazudjanak bármit is a történelemhamisítók, jól ismerjük a Galilei Kör és a szabadkőműves páholyok obskúrus világát, ezért joggal állapíthatjuk meg, hogy ma is ez az obskurantizmus sötétlik a magyar szellem egén. Vitán felül áll, hogy az 1918-as országvesztő patkánylázadásban főszerepe volt a szabadkőművességnek, az általa előtérbe tolt degenerált Károlyi Mihály fémjelezte kormány a legkritikusabb időszakban a hadsereg lefegyverzésével és az ellenségeinknek nyújtott segítséggel megsemmisítette a magyar önvédelmi képességet. Döntően ez vezetett a trianoni országrabláshoz. Aki ezt tagadja vagy mentegeti, az magyarellenes és történelmet hamisít.

Miként az is, aki tagadja a nyilvánvalót: ez a felfogás ma is felszámolná a lábadozó magyar önvédelmi ösztönt, a nemzet kollektív immunrendszerét, és ma is idegen érdekeknek szolgáltatná ki Magyarországot. Sajnálatos, hogy e szellemiség képviselői jelentős közpénzekből végezhetik kártékony, pusztító tevékenységüket. Leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy a mi adónkból árt nekünk az a korokon és látszólagos elvi különbözőségeken átívelő rendszer, melynek hálózatát sebészi pontossággal mutatta meg Szakács Árpád hiánypótló tényfeltáró sorozatában.

Nagy szerencsénk, hogy e hálózat óvatlanabbjai időnként nem tudnak parancsolni indulataiknak, és hördüléseik fényre hozzák a mélyben rezgő-zsizsegő televényt. Becsüljük meg hát az így napvilágra kerülő információt, ismerjük meg és térképezzük fel e rendszert, vessük ki állásaikból ágenseit, és önvédelemből építsük végre fel a tudatformálás bajtársias, magyar szívű, magyar optikájú hálózatát, kezdve mindjárt a történetíráson!

A szerző újságíró, a Demokrata főmunkatársa