Nemrégiben olvashattuk a hírt, mely szerint Antony Blinken külügyminiszter elrendelte, hogy az amerikai nagykövetségek világszerte tűzzék ki az LMBTQ-zászlókat, továbbá tudatta azt is, hogy kinevez egy megbízottat, aki az LMBTQ-jogokért lesz felelős. Biztosak lehetünk abban, hogy az amerikai külügyminisztérium után számtalan – egyesült államokbeli és azon kívüli hivatal és egyéb munkahely – tűzi ki a szivárványos zászlót és nevez ki ilyen „megbízottakat”.
Nem tehetek róla, déjá vu érzésem van. A birodalom – amelynek érdekszférájába és szövetségi rendszerébe Magyarország tartozik – politikai-ideológiai irányt szab.
Gyerekkoromban még egy másik birodalom – a Szovjetunió – érdekszférájába tartoztunk, mivel az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Nagy-Britannia miniszterelnöke és persze Sztálin, a Szovjetunió generalisszimusza 1945-ben így döntöttek. De hát Hunyadi Mátyás halála óta mi mindig valamilyen birodalom érdekszférájába tartozunk, tehát szokva vagyunk a birodalmakhoz. Gyerekkorom birodalma – a Szovjetunió – szintén ideológiai irányt szabott. Az a birodalom is mindenhova kitűzött és kitűzetett egy zászlót. A nemzetközi munkásmozgalom zászlóját, a vöröset. És ott is voltak ilyen megbízottak. Párttitkároknak hívták őket.
Gyűlöltük a vörös zászlót. Nem a munkásokat gyűlöltük, hiszen a szüleink korán megtanították, hogy a magunkfajta csak munkából élhet meg, hanem a nemzetközi munkásmozgalmat és annak zászlaját. Gyűlöltük, mert annak a nevében kényszerítettek ránk egy idegen ideológiát és egy idegen társadalmi-gazdasági berendezkedést. Gyűlöltük, mert annak a nevében tették földönfutóvá a nagyszüleinket. Gyűlöltük, mert annak a nevében hívatta be nagyanyánkat a vállalatigazgató, hogy ne járogasson vasárnaponként templomba, mert ki fogja rúgni (becsületére legyen mondva: nem rúgta ki, pedig nagyanyánk nem hagyott fel a templomba járással).
Gyűlöltük, mert annak a nevében kezelték másodrendű állampolgárokként a szüleinket. Gyűlöltük, mert annak a nevében szívták ki maradék erőforrásainkat és lapátolták ki munkánk eredményét az országból. Gyűlöltük, mert annak a nevében tiltották meg, hogy megéljük a magyarságunkat, hogy fájjon nekünk Erdély elvesztése, hogy kitűzzük a kokárdát március 15-én. És gyűlöltük, mert annak a nevében tartották megszállva a maradék országunkat és grasszáltak szovjet katonák városaink utcáin.
A párttitkárokat is gyűlöltük., akik a legalsóbb szinteken képviselték a birodalom érdekeit és ideológiáját, a munkahelyeken nyomták a kommunista ideológiát és fegyelmezték az elhajlókat. Akik figyelmeztettek, szankcionáltak, kirúgattak. Akik ezért kapták a fizetésüket. Közben azért le is néztük őket, a szürke öltönyükkel, mert mindenféle munkás–paraszt kvóta ellenére nem bírtak egy rendes egyetemet elvégezni, csak a foxi-maxit.
Ugyanakkor rajongtunk Amerikáért, ahol a mi értékeink szerint élhettek az emberek, ahol a magunkfajtának becsülete volt, ahol a generációk által felhalmozott vagyont nem lehetett egy tollvonással elvenni, ahol szabadon lehetett templomba járni, ahol ki lehetett mondani azt a szót, hogy nemzet, és amely megszállás helyett szabadságot ígért. És ahol nem voltak párttitkárok. És igaz, hogy nehezteltünk is Amerikára 1956 miatt, de ha Budapesten jártunk, mindig vágyakozással vegyes tisztelettel tekintettünk a nagykövetség Szabadság téri épületére és az ott lobogó amerikai zászlóra.
Ha pedig utunk a Bajza utca és az Andrássy út sarka, a szovjet követség felé vitt, a kezünk ökölbe szorult, és magunkban szitkokat szórtunk az épületre és annak gazdáira. Amerika és az amerikai zászló jelentette a szabadságot. A Szovjetunió és a vörös zászló jelentette a megszállást és az elnyomást. Most vörös zászló helyett itt van nekünk a szivárványos zászló. A zászló, aminek a nevében ismét idegen értékrendet és társadalmi berendezkedést akarnak ránk kényszeríteni.
Aminek a nevében másodrendű állampolgárokként akarnak kezelni bennünket, mert ragaszkodunk a hagyományainkhoz, mert családban élünk, mert fehérek, keresztények, heteroszexuálisok, férfiak és nők vagyunk. Aminek a nevében meg akarják tiltani, hogy szabadon elmondhassuk a véleményünket. Aminek a nevében nyugodtan lehet gyalázni nemzeti és keresztény jelképeinket. Aminek a nevében újra egy nemzetközi mozgalomnak akarnak alávetni bennünket. Amely zászló alatt multinacionális cégek szabják meg életünk kereteit, cenzúrázzák a véleményünket, lapátolják ki a pénzt az országból, miközben folyamatosan toleranciára oktatnak bennünket. És ami ott lobog az amerikai nagykövetség épületén.
Párttitkárok helyett pedig jönnek az LMBTQ-jogokért felelős megbízottak. Akik ugyanúgy politikai megbízottak, mint anno a párttitkárok. Akik a legalsóbb szinteken képviselik a birodalom érdekeit és annak ideológiáját. Akik a munkahelyen nyomják a liberális és az LMBTQ-ideológiát. Akik figyelmeztetnek, szankcionálnak, kirúgatnak. Akik ezért kapják a fizetésüket. És akiket mi lenézünk, mert azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok.
A történelem kereke fordul. Birodalmak mennek, birodalmak jönnek. Ideológiák mennek, ideológiák jönnek. Régi világok mennek, új világok jönnek. De úgy látszik, van, ami állandó. Mindig van itt valami birodalom, és annak mindig van egy totalitárius ideológiája. Mindig van az ideológiának egy jelképe, egy zászlója, és mindig vannak a megfelelő ideológiai irányvonal érvényesítéséért felelős helyi megbízottak.
A szovjet birodalom érdekszférájába tartozó Magyarországon minden tanácsházára olyan zászlótartók kerültek, amelyekbe két zászlót lehetett tűzni: a magyart és a vöröset. Utólag kiderült, hogy rendkívül bölcs dolog volt ilyen zászlótartókat elhelyezni, mert amikor új világ jött, csak ki kellett venni a vörös zászlót, és rögtön a helyére lehetett tenni az Európai Unió zászlaját.
Most megint új világ jön. És ebben az új világban érdeklődéssel várjuk, hogy melyik zászlónak a helyére kerülnek majd a szivárványos zászlók azon önkormányzatok épületein, amelyet az aktuális birodalmat kiszolgáló és a magyar társadalmat annak totalitárius ideológiája alapján átszervezni akaró ellenzéki politikusok vezetnek. És ha utunk arra vezet, tisztelettel emeljük meg a kalapunkat a normális társadalmi berendezkedést még valamelyest őrző, a liberalizmusnak és az LMBTQ-ideológiának ellenálló Oroszország nagykövetségének épülete előtt, az amerikai követség és az amerikai zászló láttán pedig ökölbe szorul a kezünk és szitkokat szűrünk a fogaink között.
A szerző közgazdász, politológus
