Hatvanas, baseballsapkás férfitól kérünk interjút, a Koszorú utcai LÉLEK-ház előtt toporog. Látszik rajta, hogy kicsit zavarban van, egyik lábáról áll a másikra. Mikor a nevét kérdezzük, és látja, hogy felírjuk, akkor elmondja teljes nevét, de megkér, hogy legyen inkább csak annyi, hogy Karesz. Nem is tudja már, hogy pontosan mikor került az utcára, „olyan 2000 körül”, mondja, majd sietve, mutatóujját felemelve hozzáteszi: de én akkor is dolgoztam, amikor egy bokor alján vagy a kukatárolóban laktam. Válás miatt került az utcára? – kérdezzük, Kareszon pedig látszik, hogy nem először érdeklődnek nála erről. „Elváltam, igen, aztán meg jött a súlyemelés. Félliteres és féldecis kategóriában” – mondja fanyar mosollyal.
Az elveszett tízforintos
Karesz egyike annak a három „jégtörőknek” – az elnevezés Kocsis Máté, Józsefváros polgármesterétől származik –, akik kikerültek a tavaly induló LÉLEK-programból. (A LÉLEK mozaikszó: Lelki-segítségnyújtási, Életviteli, Lakhatási és Egzisztencia-teremtési Közösségi program). A modellértékűnek szánt és a Baptista Szeretetszolgálattal közösen kidolgozott kezdeményezés már nem csak a Koszorú utcában működik, hanem Ferencvárosban és Kőbányán is. Lényege, hogy a decemberben megnyitott LÉLEK-ház nem melegedőként és ingyenkonyhaként működik, hanem egyfajta átvezetőként áll a csöves lét és a hétköznapi életbe való visszajutás között.
Végleg lekerült róluk a hajléktalanság stigmája – fogalmazott a sajtótájékoztatón Noéh András, a Baptista Szeretetszolgálat koordinációs igazgatója, Horváth Szilveszter, a ház igazgatója pedig azt mesélte el, hogy ő gyermekkorában elveszített egy tízforintost, amiről néha még ma is álmodik „Például azt, hogy megtalálom – mondja –, és az gyógyító érzés.” Hasonló álmokat kívánt a jégtörőknek, akik átvették új, szolgálati lakásuk kulcsát. Szombaton hárman jönnek is a helyükre.
Karesznek pedig – hiába látszik rajta, hogy mokány fickó: orrán hosszú heg, egyik karjára hóhér, a másikra bitófa tetoválva – elerednek a könnyei. Mosolyog azon a tanácsunkon persze, hogy azért majd a kulcstartóról vegye le új otthona címét, de szemét törölgetve jegyzi meg: nem gondolta volna, hogy hatvanévesen ilyen esélyt kap majd az újrakezdésre. Lujza utcai lakásáról mesél, és mindig a konyhánál köt ki: az nagyon szép. El is kísérjük új otthonába , és útközben mesél: azokról, akik kiestek a LÉLEK-programból. „Vagy piásak voltak, vagy nem mentek el dolgozni, vagy nem akartak tenni azért, hogy talpra álljanak. De volt olyan is aki elment, de Szilveszter befogadta őket újra. Aztán megint elmentek.”
Bevallja, hogy volt pillanat, amikor ő is besokallt, és ott akarta hagyni az egészet, „egyszer”. „Megszoktam a függetlenséget. Hogy ott alszom el, ahol ér az este. Nehéz volt ettől megszabadulni.” De megtudjuk, hogy nem volt szigor Szilveszter oltalma alatt a Koszorú utcában, még inni is lehetett, „csak megkért, hogy normálisan csináljuk, ne veszekedjünk, ne legyenek farkastörvények. Az utóbbi időben viszont már inkább félreraktam a sör árát is, azzal is előrébb vagyok”.
Kertész a Lujza utcában
Egykori igazgatójáról komoly tisztelettel beszél, pedig elmondása szerint nem is hitt a programban, csak azért csatlakozott, mert munkahelyén már tavaly novemberben ledolgozta a 260 napot és úgy volt vele, hogy valamivel lefoglalja magát. „Mert bemehetek én a kocsmába, de ott a csövesnek is inni kell, mert kidobják, mondván, hogy ez nem melegedő. Ezt már nem akartam.” Bekanyarodunk a Lujza utcába, messziről mutatja lakását, majd fejével biccent a Baross utca felé: mielőtt hajléktalan lett volna, ott lakott, egy sarokra mostani címétől.
Kiderül, hogy akkor is kertészként dolgozott, ahogy fedél nélküli időszakában és most is: a VIII. kerület alkalmazásában áll. Ezért is szolgálati lakás az új, 30 négyzetméteres lakhelye, ahol még dobozban állnak a lábasok és zsákokban vannak még a ruhák, de Karesz már tervez. „Az ágy átkerül a másik sarokba, a helyén lesz valószínűleg a tévé, kell venni még egy csillárt majd, a falba pedig fúrni kell majd a mosógép miatt.” És közben újra a konyhán csodálkozik, egy alkalommal büszkén hozzáteszi, hogy főzni is tud ám.
Persze folyton vissza-visszatérünk arra a témára is, hogy egy sarokkal odébb kezdi újra az életét. Ami kemény lesz Karesz szerint, mert hiányozni fog a Koszorú utcában „összekovácsolódott gárda”, igaz, fénykép van róluk, és bármikor bemehet hozzájuk. De mindennél keményebben hangzik, hogy tizenvalahány év után újra meg kell szoknia, hogy meló után azt mondja: megyek haza. Itt veszem észre, hogy a karjára az is fel van varrva: kaland az élet.
