Vegyük át még egyszer: az embernek alapvetően három identitása van. Ezek a vallási identitás, a nemzeti identitás és a nemi identitás. Nyilván van számos „alidentitás” is, például valaki keresztény, de ezen belül katolikus vagy protestáns (más esetben: szunnita vagy síita), vagy például lokálpatrióta, tehát mondjuk somogybéli vagy tüke – de mindez az alapidentitásokból következik.
A vallási identitás felszámolása Nyugaton a nagy francia forradalommal vette kezdetét, és a jakobinus diktatúrának éppúgy szignifikáns eleme volt, mint magának a felvilágosodásnak. A bolsevikok csak tőlük vették át a vallásellenességet, a vallásüldözést. A Vendée megyében a jakobinusok által brutálisan kivégzett papok, szerzetesek és apácák ezrei – ez tetszett meg nagyon a bolsevikoknak. Similis simile gaudet.
Ám a polgári forradalmak egyszersmind nacionalista forradalmak voltak.
A nemzeti identitás felszámolása a második világháborút követően létrejövő jóléti államok ideológiája volt, szoros összefüggésben az ezeket a társadalmakat fenntartó globális gazdaság szélesedésével és az elvileg ez ellen harcoló, ám valójában ezt tovább erősítő 1968-as neomarxista, szélsőbalos, anarchista „forradalmakkal”. Napjainkra a nemzeti identitás felszámolása szintén előrehaladott állapotban van. S most, napjainkban, a szemünk láttára vette kezdetét és halad gyors ütemben a nemi identitás felszámolása. Az ember, akinek már semmilyen identitása sincsen, végképp szabad prédája minden őrületnek. Végső soron pedig az identitás nélküli ember a legtökéletesebb fogyasztó. (A nyugati embernél pedig mindez az identitásvesztés kiegészül azzal a lelkiismeret-furdalással, amelyet gyarmattartó múltja miatt érez. S ez a lelkiismeret-furdalás még inkább védtelenné teszi az identitásvesztéssel szemben.) Közép- és Kelet-Európa másfajta történelme mindeddig megóvott bennünket attól, hogy ugyanezen a pusztító folyamaton menjünk keresztül, sőt a kommunizmus vallásellenessége és esetenként erőltetett „internacionalizmusa” ellenkező hatást váltott ki: ellenállást szült, megerősítve mind a vallási identitást (legfőképpen Lengyelországban), mind a nemzeti identitást (leginkább az erdélyi magyarok esetében Ceaușescu alatt).
A nemi identitás feladásának elmebaja pedig egyszerűen nem talál talajt errefelé. Ennek az is oka lehet, amit nagymamám mondogatott nekünk, unokáknak, amikor szétszedtük a lakást: „Jaj, gyerekek, ti már azt sem tudjátok jó dolgotokban, mit csináltok…” Eleddig nem volt olyan jó dolgunk, mint a nyugatiaknak (akik a maguk jó dolgát leginkább gyarmataik embertelen kifosztásával alapozták meg), így nem tudott végképp elmenni az eszünk. Nem bírtunk még teljesen belehülyülni a jólétbe, a semmittevésbe és az unalomba, mi még nem vagyunk lótuszevők, s Kirké sem változtatott bennünket disznóvá.
S ez az elsődleges oka annak, hogy a DK szavazói és szimpatizánsai sem fogadják örömmel pártjuk vezetőinek felszólítását, amellyel a „pride” felvonulásra invitálják őket. (Amúgy képzeljék el azt a mérhetetlen sekélyességet és lelki nyomorúságot, amit annak a nyomorultnak kell átélnie, aki a saját, abnormális szexuális irányultságára büszke, és abból akar elismerést kovácsolni magának…) S ez annak ellenére van így, hogy a DK és a Momentum az a két politikai erő, amely nyíltan deklarálta fenntartás nélküli Nyugat-imádatát, amely a Nyugat összes elme- és idegbajának fenntartás nélküli elfogadásával egyenlő. De van olyan út, ahová még a szavazóik sem követik őket, legtöbbjük még vonakodva sem. És ez jó. Ez megnyugtató. Mégiscsak van a normalitásnak egy olyan kikezdhetetlen fundamentuma, amelyen még együtt állunk mi, magyarok.
