Nem lobog tovább?

Minden törvény, minden szokás, minden szabály addig él, amíg az embereknek ez fontos.

Portland, 2020. július 26. A Black Lives Matter mozgalom tüntetése az Oregon állambeli Portlandben 2020. július 25-én. MTI/EPA/David Swanson Fotó: David Swanson

Két, többszörösen összetett kérdőmondat, amely azt firtatja, vajon a borzasztó tűzharc és támadássorozat ellenére lobog-e még az a zászló, amelyet felállítottunk. Ez az amerikai himnusz. A támadók a britek voltak, a csata helyszíne Baltimore, a csata pedig 1812-ben zajlott. A lobogó pedig túlélte a harcokat, és szimbólumává vált az Egyesült Államoknak s az ottani olvasztótégelyben összegyúrt, mesterséges nemzetének. Az üzenete szerint teljesen mindegy, ki honnan érkezik, ha a harc után büszkén tud tekinteni a csillagos-sávos lobogóra, akkor ő a nemzet része. Teljesen mindegy, milyen a bőrszíne, ez egy személyes indíttatás, választási lehetőség. Az a zászló ott az Egyesült Államok. Nem véletlen, hogy a lobogóra törvények sora hivatkozik, annak kezelése, felfüggesztése, őrzése is szabályoknak megfelelően történik, és megrongálódását követően is katonai tiszteletadás mellett kell elhamvasztani.

Persze minden törvény, minden szokás, minden szabály addig él, amíg az embereknek ez fontos. A Black Lives Matter mozgalom egyik első lépése volt a himnusz megkérdőjelezése, a sporteseményeken lejátszott nemzeti indulót fél térdre ereszkedve figyelték az aktivistalelkű játékosok. Ez már kérdéses lépés, hiszen a térdelő személy már önmagára irányítja a figyelmet a lobogó helyett, akkor nem büszkén tekint fel a nemzetet jelképező szimbólumra, hanem kivonja magát a közösségből. brit F1-pilóta és aktivista ugyanezt a bizarr sértegetéssorozatot Európában igyekszik megvalósítani, térden állva a futamok előtt, amíg a fogadó ország nemzeti himnuszát játsszák le. Szerinte ez nem tiszteletlenség, hiszen csak így irányítja rá a figyelmet a fekete életek fontosságára. Ugyanakkor egyetlen alkalommal sem sikerült levennie a sapkáját a térdelős performansza alatt. De ez egy folyamat, amelynek nyilvánvalóan nem lehet itt vége, el kell jönnie a nagy pillanatnak, amikor valamely közösség egyértelműen szembefordul a himnusszal. Ez most szombaton történt meg: a Seattle Storm és a New York Liberty női profi kosárcsapatok minden tagja hátat fordított a pályának és visszavonult az öltözőbe, amikor a nemzeti dal felcsendült. Négy kivételével amerikai sportolók, fehérek és feketék egyaránt, akik előzőleg közösen emlékeztek Breonna Taylorra, akit rendőrök lőttek le márciusban. A kosarasok emlékeztettek rá, beszédet tartottak, majd szimbolikus szilenciumot is elrendeltek. A himnuszt pedig a fekete életek iránti tiszteletből visszautasították.

Innentől kezdve pedig nem lehet azt mondani, hogy a térden hallgatott himnusz is a tisztelet jele. A térdelést követi a megfordulás, a levonulás. Európában a szurkolók legszilajabbjai tesznek csak olyat, hogy az ellenfél himnusza alatt hátat fordítanak, egy ilyen eset ­automatikusan magával vonja a szigorú büntetést és a sta­dion ideiglenes bezárását. Mert ez amolyan szent és sérthetetlen dolog, ezt mindenki érzi, ha a himnuszt támadom, az egész népet támadom. Ha viszont saját himnuszát bojkottálja egy egyenruhába öltözött csapat, az messze túlmutat ezeken a durva sértéseken. Mert a mezek is közösséget hoznak létre, itt New York és Seattle legjobb kosarasai együtt mutattak fityiszt az Egyesült Államoknak, azt mutatva, hogy New York és Seattle se kér belőled, csillagos-sávos lobogó, a keleti és a nyugati part nagyvárosai nem hajlandók megkérdezni, áll-e még a tűztenger ellenére az a zászló, amelyet mi felállítottunk. Senkit se érdekel a válasz, ha elvitte egy bomba a lobogót, hát így történt, nem fog érte egyetlen könnyet sem hullajtani senki ebben a széles hazában, Seattle-től New Yorkig. Akkor pedig vajon létezik-e az Egyesült Államok?