A világtörténelem lényegében arról szól, hogy fiatalok és idősek a legnagyobb áldozatra is képesek azért az édes földdarabért, amelyet hazának hívnak, és az ő haláluk a többiek túlélésének a záloga. A hősökre pedig emlékezik az utókor, tiszteleg nekik a katona, akár évszázadok múltán is. Mert ha ők nincsenek, mi sem vagyunk. De a haza nem változtatható. Egy tollvonással nem lesz új hazája az embernek, a nemzetek már csak ilyenek, nem dokumentumok mentén alakulnak ki. Ukrajna csak azoknak a hazája, akik ott élnek, és igenis hajlandók meghalni érte. Ezt kierőszakolni lehetetlenség. Mert az egyszerű önkény, barbárság, embertelen kegyetlenség. Ez történt néhány hete, mikor egy magyar férfit Beregszászban elfogtak a toborzók, és agyonverték. Mert szükség lett volna rá, hogy meghaljon a hazájáért, Ukrajnáért. Ki kellett volna mennie a frontra, ahol zakatol a vérszivattyú, de egyre kevesebb az olyan, aki odadobja magát ezért az Ukrajnáért. A toborzók pedig tettek arról, hogy Sebestyén Józsefnek ne kelljen kimennie a frontra, már itt elvették az életét. Az áldozata pedig nem ért semmit, Ukrajna nem lett erősebb, nem emelkedett a morál, a férfit egyszerűen elrabolták és agyonverték köztörvényes bűnözők, akik katonai gyakorlót vettek magukra.

Ez egy borzasztó hazug háború. Minden háború az, de mindegyik másként becstelen. Ukrajna vezetése láthatóan ugyanolyan lelki nyugalommal áldozza fel állampolgárait, mint az Európai Unió díszes elitje ugyanazokat a fiatalokat, nekik a cél a fontos, a nagy, ábrándos vízió a porig bombázott és elkorcsosult Ukrajnáról, amely az európai szuperállam új tagja. Amolyan dekadens játszótér soha be nem gyógyuló sebekkel, aranyló búzamezőkkel, amerikai kombájnokkal, dörzsölt gazemberekkel a parlamentben és a sötét sikátorokban. Ez nemzetek feletti delírium arrafelé, egy felépített és közösen álmodott szivárványos kép, Ursula von der Leyen és Magyar Péter együtt álmodoznak erről. Vagyis amikor szavazni kell, akkor egyetlen őszinte gondolat se jár egyikük fejében sem, csak ez a cél lebeg előttük. A terv végrehajtása pedig nyilván áldozatokat követel, hiszen ahol fát vágnak, ott repked a forgács. Ez lehet néhány zászlóalj, drónok által lebombázott épületek, esetleg Sebestyén József, a magyar férfi Beregszászról. Brüsszelben még a veszteség rubrikába se kerülnek be. Magyarországon viszont figyelünk arra az utolsóra.

Mert ő egy magyar ember volt, aki egyáltalán nem akart meghalni. Magyarországnak alkotmányos kötelessége óvni a magyarságot határokon belül és kívül. Egykor a délszláv háborúban ugyanez a dilemma megvolt, tömegesen menekültek át Magyarországra a délvidéki magyarok, hogy valaki más háborújában ne kelljen az életüket áldozni a Belgrádban megfogalmazott elvekért. Ukrajna jelenleg úgy gondol magára, hogy nincsenek kisebbségei, csak ukránok élnek a területén, semmiféle jogot nem ad azoknak, akik esetleg más nyelven beszélnek, más vallást követnek, más nemzet gyermekei. Ők ugyanúgy halálraítéltek, mint bárki más, aki azon a földön él, és képes megállni a két lábán.

Ha minden igaz, az egész nyugati sajtó és a hazai elvbarátok egyaránt úgy érzik, ezt az Ukrajnát kellene befogadni az Európai Unióba, ennek az Ukrajnának kellene fegyvert szállítani, pénzt adni, ennek az Ukrajnának a győzelméért kellene szorítani. Amelyik hatalmi arroganciával megöli az egyik magyar férfit. Nekünk pedig járulékos veszteségként kellene felfognunk, hogy igen, kár, hogy Sebestyén József nem jelentkezett hűséges állampolgárként az ukrán seregbe, s együtt tekintenénk a dicsőséges, győzelmet hozó jövőbe.

De ez Magyarország.