Az Európai Unió belső harcát ügyesen elfedi a közös erő illúziója. Az EU tagjainak többsége NATO-tag, ahol a fő irányító az Egyesült Államok, vagyis nem a páneurópai tömbből kerül ki. Természetesen Amerikának is vannak saját érdekei, nem fog önzetlenül lépni csak úgy, szívjóságból. Komoly katonai erőt leginkább Franciaország tud felmutatni, amelyre szívesen hivatkozik az Európai Bizottság összeurópai haderőként, a francia fejlesztéseket mind magáénak tekinti. Az Európai Unió jelenleg az ENSZ-ben állandó megfigyelői státust élvez, felszólalási joggal, de szavazat nélkül. A nagyvilág szemében az EU ma is egy politikai klub, s nem ország, nem birodalom, nem került azonos polcra a „valódi” országokkal. Az Európai Egyesült Államok hívei ezt persze sérelmezik, s az is felvetődött, hogy Franciaország tagsága az ENSZ Biztonsági Tanácsában kerüljön át Brüsszelhez, hiszen a franciák is tagjai az EU-nak. Csakhogy ez értelemszerűen nem nyerte el Párizs tetszését. Ők nem azért harcoltak évszázadokon át, hogy végül a saját erejüket átadják a hivatalnokoknak, akik ráadásul követelőznek. 

Franciaországnak ma is van egy viszonylag kiterjedt gyarmatbirodalma, vannak nukleáris fegyverei, hordozórakétái, nukleáris tengeralattjárói és egyértelmű nagyhatalmi törekvései. 

Bár az európai gondolkodás elfogadta, hogy az Európai Parlament máig ingázik Brüsszel és Strasbourg között, valójában nagyon árulkodó ez a teljesen értelmetlen utazgatás. Franciaország ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy Strasbourgban is legyen uniós intézmény, néhány kilométerre a német határtól, de francia földön. A német politikusok bizonyos esetekben nem foglalnak szállást a francia városban, dolguk végeztével azonnal átkelnek a határon, s német szállodában alszanak. Pedig nekünk azt mondták a nyugatiak, hogy ott már minden rendben van, a határok pedig elméletiek, az összeborulás és az általános földi paradicsom egy karnyújtásnyira van. Nem más ez, mint cukormáz, amellyel az egész unió le van öntve, s amely felett a francia atomfegyver őrködik.