Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, a kommunista rendszer osztálystruktúrájával foglalkozó könyve remek segítséget nyújt ahhoz, hogy megértsük a Princz Gábor vezette Postabanknak a posztkommunista társadalomban betöltött szerepét és azokat, akik Princz Gábor mecenatúrájának kedvezményezettjei vagy kegyeltjei voltak. A szerzők a kommunista rendszer uralkodó osztályának az értelmiséget tekintették, amelyet három csoportra osztottak. A vezető csoport a kommunista (bolsevik) „uralkodó rend”, amely a rendszer fenntartása, tehát a hatalom megtartása érdekében hajlandó volt kiegyezni a piacgazdaságot képviselő technokráciával. A harmadik meghatározó erő a rendszert bíráló, ezért marginális helyzetbe (elbocsátás, foglalkozási tilalom, szilencium, útlevél megvonása stb.) kényszerített baloldali értelmiségiekből állt össze. A „marginális” értelmiség egy része a kommunista uralkodó rendben a szocializmus eredeti céljait és értékeit kérte számon, a szocializmus megújulását sürgette, míg másik része – főleg művészek és társadalomkutatók – a rendszert nem ideológiai okból, hanem tapasztalati tények alapján utasította el. Az elvi és érdekellentétek ellenére mindhárom csoport azért is alkotott uralkodó osztályt, mert egyaránt jellemezte őket a racionális redisztribúció ethosza.A redisztribúció (újraelosztás) a nemzeti jövedelemnek az állami költségvetésen keresztüli olyan újraelosztását jelenti, amely – a rendszer lényegéből következően – a nyilvánosság kizárásával és nem a demokratikus szervek által vagy azok ellenőrzésével történt. Ez a redisztribúció az „újraelosztók” által meghatározott magasabb rendű célokat vagy értékeket szolgált. Ezért a kommunista rendszerben meghatározó jelentősége volt a redisztribútori (újraelosztó) döntéseknek és hatalomnak. Annak, hogy kik milyen módon és célból rendelkeznek a nemzeti jövedelem felett. Az újraelosztó rendszert és hatalmat ideológiailag mindenekelőtt az osztály nélküli társadalom eszményével, illetve – ami számunkra fontosabb – az osztályok feletti társadalmi érdekekkel vagy a haladás és fejlődés céljaival igazolták. A bolsevik „uralkodó rend” volt a racionális redisztribúció legfőbb őre, s mint ilyen, ellensége volt a politikai nyilvánosságnak, a döntések racionális indoklásának, és előszeretettel hivatkozott a munkásosztályra és munkásérdekekre. A gazdasági és pénzügyi technokrácia ellenben elkötelezte magát a gazdasági növekedésnek, a jövedelmek differenciálásának, a munkabér nyereségtől függésének, a piaci viszonyokon keresztüli fogyasztásnak. Míg tehát a kommunista uralkodó rend a tervgazdálkodás és tervutasítás révén akarta megtermelni az újraelosztandó nemzeti jövedelmet, addig a technokraták a piaci viszonyokra akarták bízni azt. Mindkét csoportban közös volt azonban az így vagy úgy megtermelt nemzeti jövedelem feletti rendelkezés, az általuk megfogalmazott célok szerint újraelosztása. A rendszerváltás szempontjából nem lényegtelen, hogy a technokraták a kapitalizmust „utolérni” akarták, és hívei voltak a szubjektív önkényt ellensúlyozó formális jogelveknek, a törvényességnek és az alkotmányosságnak, valamint a nagyobb nyilvános kontrollnak.Konrád és Szelényi úgy látta, hogy bár a hetvenes évek elejére hatalmi egyensúly jött létre a legerősebb csoportok, a bolsevik uralkodó rend és a technokraták között, a köztük dúló hatalmi harc nem szűnik meg. A technokraták érdekeinek az felelt volna meg, ha egy felvilágosultabb politikai bürokrácia váltja fel az uralkodó rendet, amelylyel szemben hajlandóak voltak a rendszert vagy – inkább – az uralkodó rendet bíráló marginális értelmiséget támogatni. De nem az „eredeti szocialista célokért” küzdő értelmiségieket, hanem azokat, akiknek törekvése a „szocialista” valóság tudományos vagy művészi megragadására sokkalta közelebb állt a technokrata mentalitáshoz. A támogatást megkönnyítette, hogy a technokraták képesek voltak magukévá tenni, beépíteni a rájuk irányuló kritikát, és integrálni mindenféle ideológiát, amely ellentétes volt az uralkodó renddel. (Vagyis a közös ellenséggel szemben támogatták még azt is, aki – bizonyos határokon belül – akár őket is kritizálta.) A szerzők azt jósolták, hogy a szocializmus egy későbbi, harmadik szakaszában megtörténik az uralkodó rend politikai bürokráciává „professzionalizálódása”, és a technokrácia kiemeli a marginális létből a számára kedves kritikai értelmiséget, akik akár a technokraták ideológusaivá is válhatnak.Utólag talán azt mondhatjuk, hogy a szocializmus megjósolt „harmadik korszaka” a rendszerváltás miatt nem következett be, hiszen maga a rendszer bukott meg. (Talán a „szocialista pluralizmus és demokrácia” a Párt hegemóniájával és a „szocialista piacgazdaság” lett volna a harmadik korszak legfelsőbb foka.) Egy konkrétabb osztályelemzés azonban, főleg Konrád és Szelényi nyomán, más következtetéseket enged meg. A bolsevik (kádárista) uralkodó rend valóban vereséget szenvedett. Szervezett maradványai, az eredeti eszmékkel és célokkal Thürmer Gyula kommunista pártjában, tehát a közhatalomtól távol találhatók. De mi a helyzet az egykori uralkodó rend „felvilá-gosultabb”, a kapitalizmus és a parlamenti demokráciához alkalmazkodni képes elemeivel? A nyolcvanas évek közepétől felszínre és előtérbe kerültek az uralkodó rendből azok, akikre egyre kevésbé hatottak az ideológiai dogmák, és már egyfajta modern politikai professzionalizmusra tettek szert. (Lásd a külügyes Horn Gyulát, aki nem áldozta fel karrierjét a „testvéri” Szovjetunió és a szocialista világrendszer oltárán, vagy Németh Miklóst, aki tagadta, hogy valaha is kommunista lett volna.) Tehát úgy tűnik, hogy végbement a technokrácia számára szintén kedves átalakulás az uralkodó renden belül, amely alapja lehetett egy „új kiegyezésnek”, immáron a felvilágosult és professzionális (posztkommunista) politikai elitcsoportok és technokraták között. Egy ilyen kiegyezés azért is valószínűsíthető, mert a posztkommunista elitből is sokan váltak vállalkozóvá vagy kapitalistává, és ezek magánérdekei a technokraták céljaival és érdekeivel, nem pedig a képviselt alkalmazottakéval és bérmunkásokéval harmonizáltak. A posztkommunista politikai elit mindamellett, hogy támogatta a piaci, kapitalista átalakulást, továbbra is érdekelt abban, hogy a redisztribúciót valamilyen formában működtessék: még mindig az „össztársadalmi érdekek” letéteményesének tekinti magát, sorsát pedig nem köti a képviselt osztályok és rétegek (bérből és fizetésből élők, munkások, szegények stb.) sorsához és érdekei-hez. (Horn Gyula a „modern szociáldemokrácia” feladatának az uniós csatlakozás befejezését és nem az alsóbb néposztályok képviseletét tekinti.) A posztkommunista elit és a technokrácia közeledését a szakértelem és a „szakértő kormány” posztkommunista ideológiája könnyítette meg. A posztkommunista elitnek legalább két okból volt szüksége a redisz-tribúció valamilyen formában való működtetésére: elitcsoportjai elitpozícióinak fenntartása; ellenzékben a kormányzati hatalom ellensúlyozása.Még inkább szüksége volt a redisztribúcióra a Kádár-korszak politikai okból marginalizálódott értelmiségének. Tőlük még mindig nem idegen a racionális redisztribúció ethosza. Egy részük, akik még mindig az „eredeti szocialista célokért” küzdenek, főleg az MSZP baloldalán, antikapitalista alternatívákban gondolkodnak, és a szocializmust mint az emberiség álmát kívánják megvalósítani. Ők az újraelosztástól függőségük (például fórumaik finanszírozása) miatt nem mernek megkockáztatni egy pártszakadást, és szívesen veszik, ha antikapitalista kiadványaikat olyan kapitalisták dotálják, akik nem veszik zokon, ha hébe-hóba odamondogatnak nekik. A marginálisok másik része, akik most a Nyugat, a Modernitás és a Nyílt Társadalom letéteményesének tekintik magukat, csapdába került. Míg a rendszerváltás előtt a kommunista hatalom juttatta egzisztenciális válságba és tartotta távol őket a közvélemény-formálás befolyásos fórumaitól, most a piaci viszonyok térhódítása fenyeget azzal: a sajtó és a kultúra piacán nincs kellő fizetőképes kereslet szellemi termékeik iránt. A demokratikus átalakulás után az állami (költségvetési) támogatáshoz való hozzájutásuk esélye is csökkent, de a tisztán költségvetési támogatás azért sem megfelelő számukra, mert az a nyilvánosság kontrollja alatt áll. A kapitalisták vagy a magánalapítványok támogatása ellenben nem szorul nyilvános igazolásra. Az egykor marginális értelmiség tehát az újramarginalizálódás elkerülése végett abban érdekelt, hogy kivonja magát és fórumait a piaci szektorból és az egyébként is szűkös költségvetés demokratikus nyilvánosságából.Nos, a technokrata Princz Gábor (vagy a Pál László fémjelezte Mol Rt.) mint a tudományok és a művészetek, általában pedig az „értékek” bőkezű pártfogója tartott fenn olyan redisztribúciós mechanizmust, amely a „független” és „színvonalas” sajtó diszkrét hallgatása mellett biztosította a marginális értelmiség egzisztenciáját és befolyását is. (Lásd a 168 Óra című hetilap főszerkesztőjének és főszerkesztő-helyettesének nevét a nyilvánosságra került VIP-botrányhitel-listán. Vagy éppen a hasonló szellemiségű Magyar Hírlap főszerkesztőjének VIP-hitel-ügyletét – a szerk.) Ez az újraelosztás azonban egyáltalában nem volt független a költségvetéstől. Az előző kormány idején a többszöri bankkonszolidáció és a konszolidációk mögötti kormányzati érdek és akarat volt a pénzügyi forrás. A VIP-hitelek, a kétes vagy bűnös hitelezések és kedvezményes betétek voltak hivatottak érdekeltté tenni és elhallgattatni a befolyásos gazdasági és politikai szereplőket a rendszer fenntartásában. Princz mindig is szívesen hivatkozott Antall József nyugati mércével méltatlan lakásviszonyaira, hogy igazolja „a” politikai finanszírozását. Az „értékként” a pénzpiaci logika ellenében támogatott, ezáltal pedig kiszolgáltatott sajtó és értelmiségiek feladata a befolyásos és közvélemény-formáló hallgatás volt. Azt az ideológusi szerepet kellett eljátszaniuk, amit Konrád és Szelényi megjövendölt: politikai és társadalmi konfliktusokban az egyes szereplőket vagy csoportokat képviselni, valamint politikailag meghatározott módon értelmezhető elméletekkel előállni. Konrád Györgynek utóbb is igaza lett, amikor Az átalakulás melankóliája című esszékötetében a rendszerváltás elején lehangoltan állapította meg a kritikai értelmiség kritikátlanodását.Az „értéket” jelentő csoportok kritikájából most csak annyira futja, hogy elverik a port azokon, akik a saját köreiken kívül bármilyen módon is a postabanki újraelosztás nyertesének tüntethetők fel (lásd „Kuncze-féle szappanoperák”), vagy akikre éppenséggel az a szerep hárult (lásd legújabban a Lakitelek Alapítvány leleplezését), hogy alibit nyújtsanak az „értéket” finanszírozó újraelosztásnak. Nem vesézik ki azonban a bank egykori döntéshozóit, az eltűnt milliárdok útját, a döntéshozatali mechanizmust és filozófiát, a konkrét és felelős személyeket vagy azokat, akik a bankkonszolidáció-kon keresztül fenntartották ezt a korrupt és még inkább korrumpáló rendszert. Ennek fényében Pető Iván véleménye, miszerint „nem kizárt”, hogy a Világgazdaság által közölt VIP-listával – idézem – „az Orbán-család bányavásárlásáról akarják elterelni a figyelmet”, azért is furcsa, mert a baloldali lapok igencsak siettek hírül adni, hogy a listán két jelenlegi államtitkár és egy helyettes államtitkár is szerepel. Ha a harakiri felfogható figyelemelterelésnek, akkor valóban lehet, hogy arról van szó. Amikor azonban a nem kormánypárti Élet és Irodalom először csemegézett a VIP-listából, egy bennfentes azt mondta, hogy a lista a kétes banki hitelek alig néhány százalékáról tudósít. Tehát a nagy halak nevetnek a markukba...A szerző egyetemi adjunktus(JATE)
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
