Szavazási bojkott, üléstermi jelenlét az Országgyűlésben

A hangulat pattanásig feszült az Országgyűlésben, amikor a fontosabb szavazásokra kerül sor, különösen a napirend megszavazására. A nyári szünet előtti hónapokban többször csak ismételt nekirugaszkodásokkal, órás szünetek utáni próbálkozásokkal sikerült összehozni a magyar parlament határozatképességéhez szükséges képviselői arányt, de egyszer a teljes kudarc miatt egy egész heti ülésezés elmaradt. Ebből okulva az Országgyűlés elnöke és a kormánypárti frak-ciók vezetői drákói intézkedésekkel próbálják meg azóta a fontosabb szavazásokra biztosítani a képviselőik jelenlétét. Nemzetközi testületi ülésekre kiutazások letiltva a szavazások idejére, a miniszter- és államtitkár-képviselők jelenlétének biztosítására a miniszterelnök tett lépéseket, ennek ellenére a Ház határozatképességének biztosítása a kormánypártok részéről alig megoldható. Mi okozza ezt az állandósult problémát? A nyugat-európai parlamentekben a határozatképesség biztosítása nem jelent gondot, pedig a képviselők jelenléte a plenáris üléseken ott sem nagyobb, mint nálunk. Sőt állítható, hogy a szavazási jelenlétet tekintve akár csúcstartónak is tekinthetők a magyar képviselők. Persze a hazai közvéleményben meglehetősen elterjedt a vélemény, hogy „a képviselőket azért fizetik, hogy ott üljenek”, de egy kicsit közelebbről megvizsgálva látható ennek tarthatatlansága. A parlamenti törvények ugyanis az élet minden területére kiterjednek, így a képviselők csak munkamegosztással, egy-egy terület törvényeire szakosodva tudnak érdemileg dönteni. A többi képviselő a frakciókon belüli „illetékes képviselőtől” átvéve az álláspontot tudja csak leadni érdemben a szavazatát a legkülönbözőbb törvények vitájánál. Ennek következménye, hogy csak az egyes szakterületre szakosodott képviselők rágják át magukat a területükre eső törvényjavasla-tokon, munkamegosztással kiegészítve egymást az eltérő törvénytömeg feldolgozásában. Ebből két dolog is következik a plenáris terem vitáiban való részvételre. Egyrészt e vitákban – érdemben – csak az éppen vitatott törvényjavaslat területére szakosodott képviselők vesznek részt és tudnak részt venni a különböző frakciókból, és a többi képviselő legfeljebb csak tapsolni tud a frakciótársának. Másrészt túl sok időt nem tölthetnek azzal, hogy tapsolással múlassák idejüket, mert nekik meg fel kell készülni vaskos anyagok átnézésével és elemzésével az ő területükre eső és néhány óra vagy nap múlva kezdődő törvényjavaslatok vitájára. Aki sokat ül a plenáris teremben, jóízűen hallgatva a legkülönfélébb területre eső törvényjavaslatok vitáját, az egyetlen területre sem tud szakosodni, tapsolás-teljesítmény pedig nem elég arra, hogy a következő ciklusban is számítson rá a parlamenti pártfrakció. Nos, ebből alakult ki a több évtizedes parlamenti demokrá-ciával rendelkező országokban, hogy a parlamenti üléstermekben csak kevés képviselő vesz részt a vitákban. A szavazásokon persze ugrásszerűen megnő a jelenlét, de ezt nem a határozatképesség jogi kényszere, hanem a politikai kényszer hozza ott létre. A kormánypártok részéről ugyanis az, hogy le ne szavazzák a kormányt, az ellenzék részéről pedig az, hogy ha mód nyílik, talán meg tudják buktatni a kormánypárti javaslatot. Az Országgyűlésben más a helyzet. Itt ugyanis a magasan meghúzott határozatképességi küszöb miatt a jogi kényszer a kormány leszavazása nélkül is lebénítja a parlamenti munkát. Az 1989-es többpárti átalakulásban – feltehetően az ide vonatkozó nyugati parlamenti szabályozások ismerete hiányában – az összes képviselő felének jelenlétéhez kötötték a határozatképességét, és ezt a nehezen módosítható alkotmányba bele is vették. Még ezzel sem volt baj addig, amíg az elmúlt egy-két év szórványos kísérletei után, a mostani parlamenti ciklus szocialista-szabad demokrata ellenzéke nem kapott rá a szavazási bojkottra mint egyik fő harci eszközre. A szocialisták „szavazási karmestere” szemügyre veszi a kormánypárti patkó telítettségét, és ha reménytelinek ítéli meg – vagyis láthatólag nincs határozatképes többség önmagában a kormánypárti oldalon -, akkor egy intésre bojkottba lépnek képviselőik, és jelen vannak ugyan, de nem használják a szavazógombokat. Így határozatképtelenné téve meg sem kezdheti munkáját az Országgyűlés. Most, a szeptemberi kezdésnél tele volt a kormánypárti patkó, így elmaradt a bojkott (miniszterek, államtitkárok leállva a kormányzati teendőkkel, külföldi parlamenti meghívások, Európa Tanács parlamenti közgyűlési bizottsági ülés kormánypárti képviselő esetében eleve lemondva erre az időre etc.), de ez a kormánypártok felett lebegő harci eszköz alaposan hozzájárult a kormány- ellenzék viszonyok elmérgesedéséhez. Ez ugyanis nem érvekkel vívott csatát jelent, amelyeket minden politikai élesség mellett is elviselhetővé tesz az érvekben megjelenő ráció, hanem a megalázó trükkök csatáját. Erre nem gondoltak 1989-ben, amikor a nyugat-európai parlamentekhez képest szokatlanul magas képviselői jelenlétet írtak elő a határozatképességhez. Az osztrákok parlamentje már akkor határozatképes, ha az összes képviselő egyharmada jelen van, és már az egyharmadon belüli többség elég a törvények elfogadásához. Kivételképpen csak az alkotmánymódosításhoz írják elő Ausztriában az összes képviselő felének jelenlétét – ami pedig nálunk már az egyszerű napirend-megállapításhoz is elengedhetetlen. A francia Nemzetgyűlésben már csak azért sem jelenthet problémát a határozatképtelenség, mert ott pedig a plenáris ülésen is létezik a helyettesítési jog, és minden képviselő szavazhat egy másik helyett is, ha az megbízza ezzel. (Nálunk ez csak a bizottsági üléseken lehetséges, de a plenáris ülésen nem.) A német alkotmány egyáltalán nem ír elő határozatképességi minimumot, ráhagyva a jelenlét szabályozását a politikai kényszerre, és majd a frakcióvezetők gondoskodnak arról, hogy behajtsák a terembe a szavazásokra a képviselőket, vagy azért, hogy le ne szavazzák a kormányt, az ellenzéki frakcióvezérek meg éppen azért, hogy talán sikerül ez. Az angol alsóházban tíz százalék jelenlét mellett elismert a határozatképesség. De nem folytatva a példák felsorolását annak bizonyítására, hogy 1989-ben meggondolatlanság volt a többségi jelenléthez kötni a határozatképességet, inkább a következő kérdést kell megválaszolni. Mi a magyarázata annak, hogy a legtöbb nyugati parlamentben a többségnél kisebb létszámhoz kötik ezt? A magyarázat a parlamentáris kormányzás lényegéből fakad. Abból, hogy a parlamenti kormánytöbbség képviselői adják rendszerint a minisztereket és az államtitkárokat, akik ugyan képviselők maradnak, de a kormányzati munkájuk folytonossága sokszor csak a döntő fontosságú szavazásokra korlátozza parlamenti jelenlétük lehetőségét. Így bár a parlamenti többség biztosításához hozzá tudnak járulni ők is, de másod-harmadrendű szavazásokra nem kell bejönniük az ülésterembe, és az 1/3-os kvórum, a határozatképesség nélkülük is biztosítható. Erre nem figyeltek 1989-ben, amikor a többpárti kormányzásra áttérés eufóriájában nem az egyharmados, hanem a többségi jelenlétet írták elő a határozatképességhez. Most már nehezen tudjuk feloldani a problémát, hisz mind az alkotmány, mind a házszabály módosítása 2/3-os többséghez kötött, és ehhez a jelenlegi kormánypárti 54 százalékos többség kevés. A harci eszközként kipróbált szavazási bojkott kedvesebbnek tűnik néhány ellenzéki vezérnek ahhoz, hogy lemondjanak róla. (Bár a képviselőházi liftben nem egy szocialista képviselő megvallja tanúk nélkül, az ebéd utáni ellazulásban, hogy ő sem tartja helyesnek ezt az eszközt...) A kormánypártok egyetlen igazi fegyvere a szavazási bojkott elleni harcban az, hogy dönthetnek plenáris ülések többhetes időközönkénti összehívásáról, aminek alkotmányosságát az Alkotmánybíróság nem kifogásolta. Ma ez háromhetes periódusokat hozott létre, de vannak hangok kormánypárti képviselők között, hogy kényszerűségből akár négy- vagy öthetes plenáris ülésezés is szóba jöhet még. Megítélésem szerint azonban ilyen megoldás csak mint „ellen-harcieszköz” jöhet számításba a szavazási bojkott elleni garanciák házszabályba vételének kialkudására. Egy ilyen garancia lenne, ha szavazási kötelezettséget vennénk be a házszabály rendelkezései közé a képviselők számára, komoly pénzbeli szankcióval sújtva a határozatképtelenségre játszó képviselőket. Szavazási kötelezettséget ír elő a portugál alkotmány is, és innen véve a mintát, már benyújtásra került egy ilyen irányú képviselői indítvány az Országgyűlésben, igaz, ennek nincs esélye elfogadásra a szocialisták támogatása nélkül. De alkotmánytechnikailag lehetséges lenne az is, hogy magához a határozatképességhez szükséges arányhoz nyúljunk hozzá, és a nyugat-európai parlamentek főszabályának megfelelően leszállítanánk mi is egyharmadra. Ekkor 129 képviselő jelenléte mellett is döntésképes lenne az Országgyűlés. Persze ez is elképzelhetetlen a szocialisták támogatása nélkül, mert ehhez alkotmánymódosítás kell, és az ő magatartásuk megváltozása most még nem valószínű. Őszintén szólva az említett „ellen-harcieszközön” kívül nem látok más eszközt arra a kormánypárti oldalon, hogy a szocialisták számára is értelmes kompromisszumnak tűnjön a szavazási bojkott eszközéről való lemondás. A három-, négy-, öthetes ülésezési ciklusváltások lehetőségének megvitatása, időleges kipróbálása a tavaszi ülésszakban talán segíthet. Bár szó se róla, ideálisnak egyáltalán nem lenne tekinthető az ülésezés ritkítása, csak a bojkott kényszere adhat igazolást. A szerző országgyűlési képviselő (FKGP)