A választópolgárok passzív magatartása

1999. 11. 12. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mindennapi tapasztalat, hogy polgártársaink jelentős része kiábrándult a politikából. A közvélemény-kutató intézetek megerősítik ezt az állítást, ugyanakkor egymás után adják ki a politikusok és a pártok népszerűségi listáit. Ezekből – mint tudományosan alátámasztott forrásanyagból – az ellenzék messzemenő következtetéseket von le, a kormánypártokat jelölve meg a negatív társadalmi jelenség egyedüli okozóiként. Csakhogy a közvélemény-kutatók elfelejtik közölni, miképpen vizsgálják, vizsgálták-e egyáltalán a kérdezettek politikai tájékozottságát, kiábrándulások okát, illetve azt, hogy mi motiválja rokonszenvüket. A politikából kiábrándult társadalomban ezek különösen fontos kérdések, és a válasz hiánya erősen megkérdőjelezi a felmérések eredményének hitelességét, jelentőségét. Érdemes jobban szemügyre venni a kérdéskört, mert a magyar demokrácia jelenéről és jövőjéről van szó.Két fő csoportot lehet felismerni a politikához való viszonyulás alapján: a politikából aktív szerepvállalás során kiábrándultakat, illetve azokat, akiknek legfeljebb csak elvárásaik voltak a politikával szemben. Az elsőbe többnyire azok tartoznak, akik a 90-es évek politikai változásai hatására kezdtek el aktívan politizálni valamelyik párt színeiben, és az ott tapasztalt antidemokratikus vagy más természetű, nekik nem tetsző megnyilvánulások miatt úgy érezték, pártjuktól nem kapnak elég támogatást és lehetőséget politikai szándékaik megvalósításához. Jellemző a következő képlet: a párton belül a fontosabb kérdésekben a szűk körű elnökség dönt, az elnökség összetételét pedig a baráti és egyéb személyes kapcsolatok határozzák meg. Ok az elfordulásra? Az aktív politikai tevékenységet nem folytató kiábrándultak közé tartoznak azok, akik a politikai változásoktól sorsuk jobbra fordulását várták, de ez nem következett be. Csalódásukat a politikától való teljes elfordulásig fokozza az a tény, hogy jelentős tömegek élete oly mértékben vált nehezebbé, hogy már létfenntartásuk is veszélybe került, és a kiszolgáltatottság, elhagyatottság, cserbenhagyottság érzése lett úrrá rajtuk. Valószínűleg ez a legnépesebb csoport. A következő csoportot azok alkotják, akiknek anyagi gondjaik nincsenek ugyan, de a bennük működő társadalmi felelősségérzet és emberség szolidaritást diktál a létbizonytalanságba sodródottakkal, és igazságtalannak tartják, hogy hirtelen hihetetlen mértékben meggazdagodhatott egy szűk társadalmi réteg. Úgy érzik, a gyors meggazdagodás felté-telei nemcsak hogy nem egyenlő mértékben voltak biztosítva polgáraink számára, hanem éppen azok élveztek előnyt, akik a korábban csődöt mondott rendszer felelős (!) tisztségeit töltötték be, s akik így a saját bukásuk haszonélvezőivé válhattak. Igazságérzetüket tovább irritálja, hogy olajszőkítők, kábítószerből és más kétes üzletből meggazdagodott bűnözők tettek, tehettek szert gazdasági, illetve sok esetben a gazdaságin is túlnövő hatalomra. Végül az utolsó csoportba tartoznak azok a jómódúak, akik úgy gondolják, hogy a politika nem befolyásolja sorsukat, ezért valójában nem is mutatnak érdeklődést iránta. Ha politikáról kérdezik őket, csalódottságuk hangoztatásával hárítják el a kérdezősködést, de valójában közömbösségüket palástolják. Véleményem szerint azonban az alapvető ok az, hogy a választások révén hivatásos politikussá avanzsált párttagok – jóllehet azelőtt maguk is a „néphez” tartoztak – egyszerre új közegben, személyes érvényesülési lehetőségeik kitágult terében, és ezzel egy másik, számukra új érdekszférában találják magukat. Bár minden parlamenti párt elismeri a kiábrándultság tényét és politikailag káros voltát, inkább csak a felelősségnek a szemben álló pártokra hárításával foglalkoznak, és nem annak – demokráciát veszélyeztető – hatásával. Az ellenzék a kormány működésével való elégedetlenségként interpretálja a dolgot, és magától értetődő alternatívaként készségesen ajánlja magát. (A média ebben is döntő szerepet játszik.) Ha a polgárok hitelt adnak e magyarázatnak, egyben abba is beletörődnek, hogy nincs más választási lehetőségük. Sok embernek támad az a képzete, hogy tulajdonképpen mindenki a jelenlegi hatalommal, a kormánnyal elégedetlen, tehát az a helyes, ha ő is így gondolkodik. Ez pedig a nép becsapásához, demokráciánk lejáratásához vezet. A társadalmat érintő következmények vizsgálatánál abból kell kiindulni, hogy jellegéből adódóan nem létezhet demokrácia olyan országban, amelynek polgárai alapvetően passzív politikai magatartást tanúsítanak. Ezt már Periklész is felismerte a görög demokrácia fénykorában, és napidíjat adott a szegény sorsú szabadoknak, akik elfoglaltságuk miatt nem tudtak volna részt venni a népgyűléseken. A demokráciában a hatalom a népet illeti meg. Mivel azonban Periklész óta bebizonyosodott, hogy a hatalom közvetlen gyakorolása túlhaladott módszer, a parlamenti demokráciákban a nép pártokat, politikusokat bíz meg ezzel a nehéz és felelősségteljes feladattal. Félreértés akkor van, ha a megbízottak úgy kezelik az ügyet, mintha a nép lemondott volna a hatalomról. Ezt az érzetet keltheti bennük az a tény, hogy a választás – a választópolgárok számára a hatalom pillanata – után a megbízó, azaz a nép valójában semmiféle aktív szerepet nem vállal a hatalom gyakorlásában. Más kérdés, hogy erre nincs is lehetősége. Szemfényvesztés Mi az oka annak, hogy míg a magyar történelem, kultúra, az emberi és erkölcsi értékek folytonosságát, a magyar nemzet sorsának jobbra fordítását célzó politikai erőfeszítések óriási energiákat emésztenek fel, addig a történelem színpadán végérvényesen leszerepelt, bukott politikai erők játszi könnyedséggel kaphatnak újabb és újabb szerepet? Ennyire nem tanultunk a saját történelmünkből? Lényegében politikai szemfényvesztésről, mesterségesen kialakított helyzetről, a politikai illuzionisták mutatványáról van szó. A mutatvány a „közönség” segítsége nélkül nem sikerülhet, ezért oly módon vonják be a produkcióba, hogy észre sem veszi. A „torkig vagyunk a politikával” gyakori hangoztatása vagy a „műsorunk politikamentes” jelszó – jó néhány „kereskedelmi” csatorna kérkedik ezzel – nemcsak hazug, de azt az érzetet kelti, hogy erény nem politizálni. Akinek elege van a politikából, az remélhetőleg nem megy el szavazni sem, így egy jól szervezett és fegyelmezett kisebbség a választásra jogosultak 12-15 százalékos támogatásával is győztes lehet. Eddig természetesnek vettük, hogy az egymással ellentétes választói érdekek miatt nincs értelme választói édekképviseletről beszélni. Ha azonban elfogadjuk, hogy igaz a feltevés a politikai és a választópolgári szféra érdekkülönbségéről, akkor egyszeriben értelmezhető és cselekvésre késztető lesz az a tény, hogy a választópolgárság nem rendelkezik olyan képviseleti szervvel, amelynek tagjai vele azonos érdekszférába tartoznak. Tehát „választópolgárság” – mint sajátos, sokszínű, mégis számos alapelvben közös platformon álló érdekközösség – nincs isvalójában. Csak választópolgár létezik. Érdekképviselet A választópolgárok nagy tömegei úgy érezhetik, hogy az érdekek széles és nagy szintkülönbségű szakadéka választja el őket a politikai hatalomtól. Ez azt eredményezi, hogy az egyének egyébként szabadon hangoztatható véleménye, javaslatai, sérelmei, jajkiáltásai visszaverődnek az érdekszférák határáról. Arra sincs lehetőségük, hogy a pártok által állított képviselőjelöltekkel szemben általános feltételeket szabjanak, s nem kényszeríthetik a pártokat arra, hogy közöljék a nyilvánossággal, milyen közszolgálati tevékenységet végzett eddig jelöltjük. Ha létezne választópolgári érdekképviselet, ugyanígy megfogalmazhatók lennének azok a feltételek, amelyek megakadályoznák vagy szankcionálnák a felelőtlen ígérgetéseket. Feltételként megszabhatná, hogy a hatalomra kerülő kormány végezzen „rendszerszervezést”. Vizsgálja meg, hogy szellemi és másfajta erőforrásainkkal helyesen gazdálkodunk-e, és javítson a helyzeten, vagy ne igyekezzen megszabadulni olyan feladatoktól, amelyeket az állampolgárok érdekében fel kellene vállalnia. Meggyőződésem, hogy az embercsoportok magatartása – így a közöttük folyó hatalmi harc is – nemcsak e csoportokra jellemző, hanem elsősorban azokra a gazdasági, társadalmi, politikai viszonyokra, feltételekre, amelyek számukra lehetőségeket biztosítanak, és kereteket szabnak. Ha úgy érezzük, hogy kiábrándultunk a politikából, a politikusokból, vagy elégedetlenek vagyunk velük, akkor a tőlük való elfordulás nem hozhat megoldást. Ezzel csak a demokrácia ellenségeinek kedvezünk. Vállaljunk részt a saját hatalmunkból, változtassuk meg a feltételeket, és – a politikusok cselekvési szabadságát és felelősségét meghagyva – kérjük számon tőlük mindazt, amiben a pártokkal a választásokat megelőzően megegyeztünk! Hozzunk létre egy olyan társadalmi szervezetet, amely ténylegesen is a politikai szféra partnerévé teszi a választópolgárságot! Ez a szervezet – egy közöttük kötött szerződés alapján – csakis a választópolgárság és a politikai hatalom viszonyának pártoktól és pártérdekektől független, általános szabályozásával, a két szféra párbeszédének folyamatos fenntartásával foglalkozna. Olyan alapszabály szerint szerveződne, amely lehetetlenné tenné, hogy vezetői vagy tagjai politikai vagy más hatalomra tegyenek szert. A diktatúra negyven éve olyan sérüléseket hagyott társadalmi tudatunkban, amelyek még sokáig ébren tartják bennünk a bizalmatlanságot. Ha a politikai pártok szerepére gondolok, egy világos háttér előtt elhelyezett sötét kúpot képzelek el. Akik elölről nézik a kúpot, azt mondják, háromszöget látnak, akik felülről, azok kört. A pártoktól azt várom el, ne azon vitatkozzanak, hogy háromszöget vagy kört látnak-e, hanem így tegyék fel a kérdést: „Mi a csuda lehet az, ami a ti nézőpontotokból háromszögnek látszik, a miénkből pedig körnek?” Ehhez azonban el kell hinni, hogy a felek tényleg azt látják, amit állítanak.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.