Hegyeshalom, végállomás

1944 végén egymásról szinte semmit nem tudó katolikus papok tevékenykedtek a szeretet parancsa szerint Angelo Rotta pápai követ irányításával. A német megszállás után váratlanul és fiatalon kerültek bele az emberi gyűlölet sötét forgatagába, dacoltak a félelemmel, tették, amit lelkiismeretük diktált: embereket mentettek a halál torkából.Egymástól függetlenül lettek a nuncius hivatalos megbízottjai. Abban az időben senki nem kérdezett senkitől semmit, mert akkor az már kiadható információvá vált volna vallatáskor, zsaroláskor. Számkódokat és csak keresztneveket használtak. A legnagyobb erény a láthatatlanság volt. S a láthatatlan diplomaták maroknyi csapata tette a dolgát. Több ezer ember köszönheti nekik és munkatársaiknak életét. „Ha visszaemlékezem az 1944-es őszi megrázó és felemelő eseményekre, arra gondolok, hogy ma sem cselekednék másként, mint akkor” – mondja Nagy Tibor atya, aki nyugdíjas éveit Szegeden tölti. Nyilas házmesterek és csendőrök őrizte gettókba és csillagos házakba kellett a nunciatúrán kiállított leveleket eljuttatnia neki és társainak. A reverenda és az igazolvány sokat segített, maga 2-300 oltalomlevelet adott át leendő tulajdonosaiknak. Volt azonban, akinek nem jutott. A Wander gyógyszergyár igazgatójának 13 éves fiát apja kérésére magával vitte. Az ő megmentésével saját életét tette kockára. Ha nyilasokkal találkoznak, akkor a csüggeteg elemeknek járó büntetést kapják: „felkoncolják, agyonlövik, kivégzik”. Nem gondolkodott, a sárga csillagos kabátban reszkető fiúval az oldalán lépett ki a Pozsonyi út 12-es számú házból. „Amint kiléptünk a lépcsőházból, elaludtak a lámpák az utcán. Szüleimhez vittem haza, ők nem kérdeztek semmit. Másnap vettem neki egy piarista diáksapkát, attól a naptól ő piarista kisdiák volt. Svájcban telepedett le később, híres zenész lett.” A Szegedi Műhely ’95/1–4-es számában olvashatjuk Majtényi Béla S. J. Gettóemlékek című írását, melyben a jezsuita páter visszaemlékezik a szegedi mentés eseményeire, a keresztelési felkészítésekre, Hamvas püspök gettólátogatására. A déli városban szerzett tapasztalataival, Hamvas püspök utasítására ment el júliusban a prímási helynökhöz Budára, ahol nem kapott megnyugtató választ a deportálások megállítására vonatkozó kérdésére. „Azonnal a vatikáni követségre mentem, hogy ott riadózzak. (...) Azonnal fogadtak, és mindent gyorsírtak. Ez már európai, sőt római eleganciával történt. Mondanom sem kell, hogy jelentésemre a válasz 24 órán belül megérkezett, XII. Pius pápa személyes táviratával, melyben élesen elítélte a zsidóüldözés minden fajtáját.” „Egyik alkalommal a gettóba küldtek a portugál követség autójával – emlékezik Nagy Tibor. – Abban az időben nagyon jó volt a kapcsolat a semleges országok követségeivel. Megjelent egy autó, nem ismertem a sofőrt sem. Megbízólevelem a kezemben, télies este volt, esett a havas eső, a gettó kapujában csendőrök vigyáztak, az igazolványaim rendben voltak, beengedtek. Bementem egy tágas szobába, ahol gyertya égett, és az esti szertartást végezték, zsidó imádságokat mondtak, énekeltek. Jelentettem nekik, hogy itt vagyok, és megvan a lehetőség arra, hogy visszajöhetnek a városba, kimehetnek a gettóból. Senki nem élt ezzel a lehetőséggel azok közül, akiknek oltalomlevelet adhattam volna, vállalták a sorsukat, vállalták azt, ami következik. Megrendítő élmény volt.” Ötvenöt évvel ezelőtt Magyarországról halálmenetek indultak Németország felé. Hegyeshalom volt a remény utolsó állomása. „A genfi székhelyű Nemzetközi Vöröskereszt Magyarországra küldött képviselőinek megbízásából dr. Kiss Géza ezredes, valamint két kedvesnővér és egy katolikus pap kíséretében teherautókkal, élelmiszerrel és gyógyszerrel ellátva Hegyeshalomba utaztam a deportált zsidókhoz” – írja a genfi levéltárban található jelentésében Újváry Sándor. A legnagyobb gondot a hungaristák, a Nyilaskeresztes Párt tagjainak fenyegető magatartása jelentette. A győri püspök (Apor Vilmos) a jelentés tanúsága szerint a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságával közösen etetőállomásokat hozott létre, ahol a szerencsétlen embereket levessel, főzelékkel látták el. Ennek költségeit a püspök viselte, apácák végezték a munkát. Az egyezkedések nyomán végül Köhler Ferenc atya a betegekkel teherautókon visszaindulhatott a fővárosba. A jelentés megjegyzi: „Mindenütt megállapítottuk, hogy a katonák gyűlölik a németeket, a falusiakkal közösen támogatják az átvonuló zsidókat.” Baránszky Tibor kassai kispap Angelo Rotta pápai nuncius megbízottjaként került Hegyeshalomra, ő is oltalomleveleket hozott. „Ott egy borzalmas élményben volt részem. Egy édes öreg zsidó házaspár »odagurul« elém, kis alacsony emberkék voltak. Fogalmuk sem volt, hogy 22 évesen az a Baránszky Tibor vagyok, aki gyerekkoromban sokszor jártam náluk az esernyőüzletben. Kinyitnak egy leckekönyvet. »Hát, főtisztelendő úr, mi nem vagyunk katolikusok, a fiunk se az, de az egy olyan rendes gyerek, egyetemi hallgató, azt is elvitték, ha egyszer megtalálja...« Kinyitják nekem a Jóska leckekönyvét. Öreg ember vagyok, de őszintén mondom, ha nem vigyáznék magamra, most is sírnék. Az a szorgalmas gyerek valószínűleg elpusztult, soha többé nem láttam, az öreg szülőket sem tudtam megmenteni.” Kétszáznegyvenöt, haláltáborokba szánt embert azonban sikerült visszafordítania a halál torkából, és vonaton Budapestre kísérte őket. Vatikán állam, a pápai követség védettjeit. Mindez november 24-én történt, Batizfalvy rendőrkapitány ugyanezen a napon küldte üzenetét a hegyeshalmi állomásfőnöknek. „A m. kir. Belügyminisztérium a külföldi védőútlevéllel rendelkező zsidó személyeknek Budapestre való visszaszállítását elrendelte, amennyiben azok minden kétséget kizáróan külföldi védőútlevéllel rendelkeznek.”Ez a nap néhány száz magyar állampolgárnak az újraszületés dátuma lett.