Kázmér 2024. március 4.
logo

Holt lelkek pokoljárása

Mányoki Endre
1999.11.19. 23:00

Most, hogy Tar Sándor a levelét megírta, és az újság közölte a címzett válaszával együtt, érzem, elveszítettem mindenem. Nincsen szó többé. Az utolsókat Tar Sándor írta le, bárcsak ne kellett volna. Ami ott előtolul, éppen a visszája a babitsi rajzásnak, a cafrangos-sallangos szavak esendő tolulásának: „Dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk, követek vagyunk, utat csinálunk. Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!” Ezek a szavak itt koldusok, sorsverte átkozottak, reménytelenek és hontalanok. Nem jön utánuk semmi. Nem jön a király. Előttük jött. Korábban és helyettük. Novellák, regény: szavak. Esendők és kiszolgáltatottak, de pontosak, fegyelmezettek, kordában is szabadok. Művek. Néha talán esetlegesek, túl közeliek a megélt valósághoz, máskor meg mintha nagyon is elrugaszkodva tőle a líra felé, de így és éppen ezért szinte testvériek. Nagyon közel voltak hozzám. Nagyon szerettem őket. Miként mindent, ami úgy lett az enyém, hogy én nem adtam cserébe semmit. Most mi lesz? – mintha kitömték volna a kutyámat. Tudom, mi lesz: jönnek majd, nyomulnak kíméletlenül a purifikátorok és a hullamosók – egyik alpáribb, mint a másik. Mindegyik talál majd eszközt, hogy megforgassa benne vagy rajta. Mindegyiknek lesz szava elég, cafrangos és sallangos, vagy éppen cinterembe illőn dísztelen, hogy ítéljen vagy megbocsásson, már ha ez utóbbi nem kíméletlenebb, mint a korbács. S Tar Sándor, a bűnös, odakerül, ahonnan a gyónása végtére kiemelte: az alkuk és érdekek cinikus közegébe. Ő, aki megtisztulni vágyott, mocskosabb lesz, mint akik a sarat rádobálják vagy sikálják róla. Nekem nem jogom sem ítélni, sem megbocsátani. Senki vagyok én a Tar Sándor drámájában. Én csupán emlékezem. S mert lassan-lassan múlik a remegés, már nem is csupán a Pókra vagy a Bűnregényre. Hanem arra, aki minden általam ismertnél közelebb került bűnhöz és bűnhődéshez. Dosztojevszkij Krisztusára, aki visszatért, és akit a Nagy Inkvizítor legott bebörtönöz. A Názáreti válasza ama öngerjesztő, az Igét minden ízében tagadó, az egyházat az antikrisztussal egylényegűvé züllesztő monológra, melynek hátterében máglyák ezrei lobognak, égett hús édeskés-keserű illata terjeng, és szapora pribékek jól gardírozott hada szervez az autodafékból köznapi látványosságot, igen, Jézus válasza: a hallgatás. A nembeszéd. S végül: egy csók. Krisztus, a föltámadott csókja az inkvizítora arcán. A kegyelem emberi léptékkel érthetetlen diadala: te sem vagy kivétel a törvény alól. „Jó tíz évvel ezelőtt egy menekült följelentett nálam egy másik menekültet – írtam egykor. – Szerkesztő voltam, a nyilvánosság küszöbének őre, a megvádolt pedig költő: a följelentés tehát nagyon is valóságos volt. A költő, úgymond, besúgó, ez volt a fülbe súgott ítélet. »Létezik egy virtuális Magyarország, és én ennek vagyok a polgára. Lehet, hogy a költő spicli, de akkor nem létezik a virtuális Magyarország, mert akkor én is lehetek ügynök, és bárki lehet bármi. És akkor mi nem is vagyunk« – mondtam a besúgó besúgójának, és büszke voltam erre az álláspontra. Teljes erőmből tudtam, hogy az író a szellem arisztokratája, és ez az arisztokrácia – éppen azért, mert nem születésjogú – eleve nem tűr meg a körében hamis lelkű írót: fölismeri, mert van módja rá, hiszen az egész kollektív bőrfelületén érzékeli a szöveg kipárolgását. Elemi erővel hittem, hogy az irodalom: verítéken vett nemesség. Véren, vérbajon, torokrákon, börtönön és lágeren, őrületen és magányon, üldöztetésen és nyomoron vett nemesség, vagyontalan gazdagság és illúziótlan hitgyakorlat. Ama virtuális Magyarország polgárának lenni ez volt: élni érte és szolgálni neki, titokban bízva benne, hogy befogad, s idővel megajánl hét csemete szilvafát.” Ez veszett el, végleg. Hogy mások már régen elvesztették? – sohasem érdekelt. Hogy a cinikus világ magához züllesztette mindazt, amit, ha nem is ily lobogó romantikával, de igenis hittünk és tettünk akkor, amidőn... Nem áll rá a kezem, hogy leírjam: amikor Tar Sándor már javában... E pöröly alól már nincs hová menekülnöm. Nem vagyok Isten, hogy ítéljek, sem Krisztus, hogy megbocsássak. Veszítettünk eleget az elmúlt évtizedben is, legkivált egymást. Mi, akik sohasem gondoltuk volna, hogy fogadkozásaink a közös szellem képviseletére annyira lesznek csak örök érvényűek, akár félrészeg turisták giccses fogadalma az Egyenlítőn: a kikötőig tart. Miféle kikötőig, jesszusom?! „Partra szállottam, levonom vitorlám” – hol, miféle révben? Mivé leszek, teremtőm, mivé leszünk Lolli barna szemöldöke nélkül? Holdfény ezüstje lengi be a szobát, zsúfolt zárkámat: Barenboim Mozartot játszik. Meg kéne nyugodnom, de a zene is fölzaklat. Elviseltem minden csapást – minden gödör aljáról kimásztam. Innen most hogyan? Mi jön még, mire kell fölkészülnöm? Miféle sötét rémálomban vigyorog újra rám valaki valódi arca: egy maszk, amit én az arcának hittem? Emlékszem, miféle megrendülés követte, midőn Elek Judit a volt Mozgó Világban föltárta Martinovics bűnét: hogy besúgó volt és provokátor. A filmet, ami e megrendülést szikár fegyelemmel közvetítette, sokáig be sem mutathatta – olyan volt az, akár egy arculcsapás. Csak azt nem értettük még, miért reagált rá oly heveny neurózissal a hatalom, mintha köves gyűrűvel vágták volna szájon, visszakézből. Vakok voltunk. Azt hittük, az ideológiát érte sérelem. Hogy a kimódolt, rafinált „vörös vonalat” szakította meg Martinovics leleplezése. Holott a rémület mélyebbre hatolt. Érzem, hogyan fagyasztotta agyát, pájsliját azoknak, akik tudták: a Martinovicsok élnek és dolgoznak... Mekkora purparlé kerekedhetett a szolgálat belső köreiben – és minő megnyugvás lehelt lelket beléjük, midőn kiderült: a metafora megrekedt a maga vonatkozási rendszerében! Nézzük ezt máshonnan! Hidegebben s józanabbul. Martinovicstól Tar Sándorig a magyar irodalomból hiányzik a társait eláruló, őket a mindenkori hatalomnak kiszolgáltató értelmiségi. Meglehet, tájékozatlan vagyok a részletekben, de annyira nem, hogy tudjam: a magyar szellem jellegadó közszereplői közt nem találhatni egyetlenegyet sem, aki hajlandó lett volna a titkosrendőrségnek – mégoly ártalmatlan vagy annak tetsző – adatokat szolgáltatni azokról, akik elvileg ugyanazt a kultúrát szolgálták, amelynek képviseletére ő maga is fölesküdött. S tovább: senki sincs, aki mindeközben (megengedem, kétségektől s lelkiismerettől gyötörve) ki tudta volna teljesíteni a maga írói karrierjét. Bő kétszáz esztendő minden poklát együvé tapasztva sem volt magyar író, akit bármely hatalom erre a szerepre rávett volna. Holott diktatúrákban volt részünk bőven. De sem a Haynau-, sem a Bach-korszak, sem a 19-es proletárdiktatúra, sem a Horthy-fasizmusként kódolt nómenklatúra nem érte s érhette el, hogy a magyar szellem önmaga ellen forduljon. Erre voltaképpen még Rákosiék sem voltak képesek; egyéni lealacsonyodásokat ismerünk, de a személyes bűnök, a magánpoklok a köztudat szerint nem terjedtek át a mások sorsára. S egyetlenegy magyar írót sem ismerek, aki a magyar sztálinizmust megelőző vészkorszakban rávallott volna bárkire, aki a származása vagy politikai, emberi hitvallása okán menedékre szorult. Ellenkezőleg: a magyar értelmiség – éppen erkölcsi identitását védendő – óvta a páriákat. Mi történt itt 1956 óta? Mikor kezdődött ez a rémálom? Ki volt az első magyar író, aki a nevét, amely alatt rendesen verset vagy novellát közölt, titokban egy másikra cserélte? Aki átlépte a határt szellemi integritás és erkölcsi skizofrénia között? És ki az a hivatalnok, akinek agyburkában először villant a gondolat: írókkal kell az írókat figyeltetni? S meddig terjedhetett vajon a hálózat? Tudósokkal figyeltették a tudósokat? Festők súgták rendőrfülekbe más festők színes álmait? A táncosok a zenekart, a zenekar az énekest kémlelte? A karmester meg mindenkit? És vajh’ mi állt a jelentésekben? Hogy a rendező jobban szeretne Goldonit rendezni, mint Vlagyimir Visszarionovics Nyicsevót? Hogy a költő orosz dzsidákról szaval? Végtére pedig: miért? A korábbi diktatúrák voltak gyöngébbek, ostobábbak, vagy a mai írók védtelenebbek? S mit kezdtek az ávósok örökösei a megszerzett szavakkal? Gyűjtögették őket szorgalmasan, mint keresztes pók a légytetemeket? Csámcsogtak élvezetükben, mutogatták egymásnak a zsákmányt? Imádták, hogy belátnak működő agyakba, élő életekbe? Avagy az okozott szakadatlan orgazmust lelki alfelükben, hogy roskadni, veszni, sorvadni láthatnak érzékeny, alkotásra teremtett emberi lényeket? Készülődtek lecsapni? Fölgöngyölíteni a művészmaffiát? Hová van a válasz fölírva? Egy árkuspapírra. Amit abba az írógépbe fűztek be, amelyet Ceausescu szekusai a többivel együtt összeírtak, akár Heródes az újszülötteket. Abból az írógépből tépték ki, s első, tehetetlen dühükben gombóccá gyömöszölték. Aztán kisimították szépen, s elrakták a többi közé, perverz önkínzó módjára. Mert erre a papirosra egyetlenegy szó volt fölírva: gyáva. Akármi álljon is a jelentések ezernyi árkusán, voltaképpen mindbe csak egy és ugyanazon szó van belevésve: gyáva. Soha ilyen gyáva hatalom nem regnált Kárpátia tájain, mint amely tíz éve graciőz mozdulattal, széles ívben fordított egyet a köpönyegén. Gogol istene irgalmazzon nekünk, ha kiderülne: holt lelkekként mindannyian abból bújtunk elő.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.