A Standard-ügy

Még a legjobb tanárnak is lehet rossz napja, amikor dögunalmas órát tart. Lehet, hogy a szóban forgó tananyag eleve alkalmatlan érdekfeszítő előadásra. Az élet tanítómesterének a történelmet szokás nevezni, tehát ha egy múltbéli eseményen ásítva átsiklunk, arról maga a história tehet. Vagy valami más. Tegnap volt kereken ötven esztendeje, hogy a Budapesti Törvényszék különtanácsa ítéletet hirdetett az úgynevezett Standard-perben. A máig túlnyomó fölényben szóhoz jutó hazai baloldali média ezt a történetet (is) kimondottan unhatja, vagy valami egyéb ok miatt rühelli, mint jó hírű dáma ifjúkori botlásait. Hallgat róla, mint a beivott tiszai potyka. Pedig az eset csak első hallásra tűnik egynek a számtalan koholt bírósági ügy közül, amelyeket 1947 és 1953 között a magyarországi kommunisták boszorkánykonyhájában főztek ki. A Standard Villamossági Rt. ügye minden jel szerint más tészta volt. És hozzá fölöttébb tanulságos.1949. november 22-én a Belügyminisztérium szűkszavú közleményben adta hírül, hogy letartóztatták Geiger Imrét, a Standard vezérigazgatóját és a cég több vezető emberét. A vád a népköztársaság elleni összeesküvés, kémkedés, szabotázs és más főbenjáró bűncselekmény volt. Mivel az őrizetbe vettek között egy amerikai és egy brit állampolgár is volt, illetőleg a Standard világcég magyarországi leányvállalata is amerikai tulajdont képzett, az USA hivatalos jegyzéket intézett a budapesti kormányhoz. Mi-után ismételt tiltakozásuk is lepattant, az Egyesült Államok 1950. január 3-án bezáratta a New York-i és a clevelandi magyar főkonzulátust. Rákosiék dölyfösködtek még egy kicsit, válaszjegyzékükben elítélték az imperialisták agresszív lépését, majd február 21-én hidegvérrel halálra ítélték Geiger Imrét és Radó Zoltán főosztályvezetőt. Az amerikai Robert Vogeler 15 évet, az angol Edgar Sanders 13 évet kapott. A halálos ítéleteket másnap végrehajtották.A magyar vezetők elemükben voltak. Pimf üzeneteket küldtek Londonnak és Washingtonnak, ennyi meg ennyi diplomatájukat szíveskedjenek visszahívni, becsukatták a British Councilt Budapesten, sőt – április 12-én – lágyan elutasították az amerikai kormány követelését a tulajdonukban volt, államosított vállalatok kártalanítására. Május 9-én ugyanezzel a nemzetközi kézmozdulattal intettek be a briteknek is. Igen ám, csakhogy Rákosiék ezekkel az intézkedéseikkel a háborút lezáró nemzetközi békeszerződések több pontját megsértették. Az amerikaiak által irányított nyugati politikai és diplomáciai körök kifejezetten megorroltak, válaszlépésként megfenyegették Budapestet: nem adják vissza a Németország nyugati megszállási övezetében túszul ejtett, 1945-ben magyar földről kiszállított, több vasúti szerelvényre rúgó vagyontárgyat. Na, erre már meglágyult Rákosi Mátyás kőszíve is. Esztendővel később, 1951. április 28-án megállapodtak a vitás felek. Vogelert kiutasították Magyarországról, és átadták az amerikaiaknak, kárpótolták az elkommunizált cégeket, amire válaszképpen megkezdték a zárolt magyarországi javak visszaszolgáltatását. Mindenki jól járt. Csak a szerencsétlen Geiger és Radó nem, akiket éppen ma ötven éve akasztottak fel.