A pártháború mögöttes okairól (II. rész)

Mi lehet a mélyebb oka a politikát uraló kölcsönös respekt-hiánynak, a konfliktusfenntartó attitűdnek? Kiindulópontom az, hogy sajátos különbség mutatkozik a 19. század végi, 20. század eleji nyugat-európai, illetve a nyolcvanas évek végétől in-duló közép- és kelet-európai demokratizáció folyamatai között.Nyugat-Európában a 19. század második felétől a társadalmi és politikai csoportok, politikai szervezetek és persze a pártok stb. közötti konfliktusok kényszerítették ki fokozatosan a demokratizációt (az általános választójog térnyerését, s más fontos demokratikus intézmény létrejöttét). Az éles társadalmi és politikai konfliktusok kezelésére, csillapítására jöttek létre a demokratikus jogállam intézményei, mint olyan keretintézmények, amelyek lehetővé tették a társadalmi béke felborulásával fenyegető ellentétek intézményi eljárásokba való terelését. A liberális és demokratikus jogállam tette lehetővé, hogy az egymással élesen szemben álló pártok megtanulják elviselni és elfogadni egymás jelenlétét, megtanuljanak egymással kapcsolatba lépni és nem utolsósorban egymással a szükséges konszenzusokat megkötni. Ebben a folyamatban emancipálódtak és egyen-rangúsodtak korábban elnyomott társadalmi csoportok és azok politikai képviselői (a pártok), s ebben a folyamatban alakult ki az egymásnak helyt adás logikája, a „pars pro toto” elvének érvényesítése.A magyar, illetve a többi posztkommunista demokráciában viszont a nyugati folyamatnak tulajdonképpen a fordítottjával találkozunk. Itt ugyanis nem releváns társadalmi és politikai csoportok ellentétei, éleződő konfliktusai kényszerítették ki a demokratizációt, hanem a demokrácia lehetősége kívülről és felülről jött. Amikor a jogállami intézmények bevezetésre kerülhettek, egy tagolatlan, politikailag „névtelen” (Gombár Csaba kifejezése) társadalom létezett, illetve néhány, szűk társadalmi bázisú ellenzéki elitcsoport „várta”, majd készítette elő a demokratikus intézmények bevezetését. E régióban, Magyarországon is tehát először a demokratikus keretintézmények jöttek-jöhettek létre, s ezeket követte a korábbi évtizedekben föld alá kényszerített ideológiai, a politikai, kulturális ellentétek felszínre kerülése – döntően persze a politikai elitcsoportok, pártok közötti konfliktusokra értve ezt. Amíg tehát Nyugaton a demokratizáció a politikai konfliktusok intézményi keretekbe terelését jelentette, addig Közép- és Kelet-Európában éppen a demokratizáció teremtette meg az ellentétek felszínre kerülésének és megvívásának a lehetőségét. A politikai pártok ebben a régióban a demokratikus intézmények által legitimálják szembenállásaikat, s ezen intézményeket „végre” létrejött kereteknek tartják gyakran élet-halál, szerencsésebb esetben „csak” radikális konfliktusaik megvívásához a „végső győzelemig”. Mindez természetesen sajátos belső ellentmondást, feszültséget teremt a rendszer egész működésében.A jelen időszakban tehát a már létrejött alapvető demokratikus intézmények keretei között törnek felszínre, manifesztálódnak, pártosodnak a politikai konfliktusok, s a konfliktusok kihordásának „nagy korszaka” jellemző a legtöbb országban és Magyarországon is. A kihívás lényege talán abban áll, hogy a konfliktusélezés és a konfliktuskihordás szakaszából úgy kellene fokozatosan a konszenzuskeresés szakaszába eljutni, hogy időközben a demokratikus alapintézmények ne sérüljenek, sőt esetleg új típusú intézményvariánsok kerüljenek bevezetésre, amelyek a „speciális” kihívásokat képesek kezelni.Ugyanakkor a jelenlegi helyzetből következik egy másik probléma is. Arról van szó, hogy a demokratikus alapintézmények 1989-1990 körüli bevezetésével, alkotmányos rögzítésével még korántsem zárult le a demokratikus jogintézmények kiépítésének korszaka. A konfliktuskihordás és a konfliktuskezelés nagy korszakában újra és újra felmerül a pártok részéről a jogállami intézmények módosításának, reformjának, átalakításának stb. kérdése, s ez alkotmánymódosítási, jogszabály-alkotási, új intézmények bevezetési és más reformszándékokban nyilvánul meg. Erre természetesen elsősorban a mindenkori hatalmon (kormányon) lévő politikai erőknek nyílik lehetőségük, ám a probléma nem ebben rejlik, hanem abban, hogy az intézményi reformokhoz semelyik politikai aktornak nincs elég legitimációja a többi politikai szereplő előtt. Az intézményépítés, -átalakítás, -megszüntetés stb. teljesen „légüres térben” zajlik, nincsenek támpontot adó előzmények, csak a politikai pártok, szereplők akarata, szándéka létezik.Ami a problémát okozza, az az, hogy a konfliktuskihordás szakaszában egyetlen politikai erő sem bízik a másik demokratikus vagy egyszerűbben szólva jó szándékában. A pártok kölcsönös bizalmatlansággal fordulnak egymás felé az intézményépítés kapcsán, ugyanis nem hiszik el egymásról a tiszta szándékot; ellenkezőleg, abból indulnak ki, hogy a demokratikus intézmények átalakítását, változtatását tervező – rendszerint természetesen éppen kormányon lévő – pártok, így most a Fidesz csak és kizárólag saját haszna, hatalomnövelése és az ellenzék leigázása céljából határozta el magát egyes változtatásokra. Ennek következményeképpen a választások után bekövetkező kormányváltások mindig egyfajta radikális újrakezdést is jelentenek; az egyik kormányzat működése nem épít az előző kormányzat tevékenységére, sőt gyakorlatilag tabula rasát hirdetve megkezdődik a törvények és az intézmények átalakítása – majd egy újabb kormányváltás nyomán a folyamat ismét újrakezdődik.Mindezek következtében a magyar pártrendszer működési karakterét kétfajta tendencia befolyásolja igazából. Az egyik az ország előtt álló kihívásokból következik – az EU-integráció követelményei, a gazdasági válságból való kilábalás, egy új nemzeti identitásérzet megteremtése, a választópolgárok demokrácia iránti bizalmának megteremtése, egyfajta szociális biztonságérzet fokozatos kialakítása stb. -, amelyek a konszenzuskényszert állítják előtérbe a pártok számára. A másik viszont a történelmi ellentétek felszínre kerüléséből, az elitpártosodásból, a respektáció- és bizalomhiányból, az intézményteremtés illegitim voltából, autoritáshiányából és egyéb okokból ered, amely a konfliktuskényszert erősíti fel a pártokban. Úgy tűnik azonban, hogy a kettő közül inkább az utóbbi a meghatározó és alapvetően motiváló erő; így tehát megállapíthatjuk, még akkor is a konfliktuspotenciál dominál, amikor kollektív (vagy ha tetszik, nemzeti) érdek lenne a konszenzuselv érvényesítése.Mindez merőben eltér a nyugati modelltől, ahol a pártok közötti viszonyokban a konfliktusok és konszenzusok kényes egyensúlya érvényesül. Magyar-országon viszont inkább arról beszélhetünk, hogy történelmi, politikai, kulturális, strukturális és ebből fakadó motivációs okoknál fogva egyfajta konfliktusos pártverseny, párttagoltság érvényesül, működésében ezáltal sokkal több a „rán-gatózás”, mint a nyugati demokráciák többségében. (Persze utóbbiak közt is meg kell különböztetni például a kiegyensúlyozott skandináv, illetve benelux pártrendszereket mondjuk a sokkal konfliktusosabb olasztól.) Azt mondanám tehát, hogy a magyar pártverseny nem centripetális, de nem is cent-rifugális, hanem egyszerűen más: konfliktusos, a konfliktusosság nem felületi, hanem mélyen kódolt értelmében.Éppen ezért – s ez nem cinizmus – a legjobban akkor teszünk, ha hosszabb távra tudomásul vesszük ezt a jellemzőt, mint nem kényelmes, de elkerülhetetlen sajátosságunkat.A szerző politológus,az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa