Az 1956-os forradalom és a Nemzetőrség

1956 megítélése ma sem egyértelmű. A résztvevők másképpen emlékeznek, eltérő módon látják cselekedeteiket, szerepüket. A történészek még mindig nem tették a helyére históriánk e nagyon fontos szakaszát. Egy biztos: 1956 volt a kommunista rendszerre mért első csapás, ez ingatta meg az addig erősnek hitt Szovjetuniót. Bárhogyan vélekednek egyesek, 1956 forradalom és szabadságharc volt. Számtalan ismeretlen és ismert hőse áldozta fel életét a szabadságért, s nem hiába. Akárcsak 1848-ban, 1956-ban is megalakult a Nemzetőrség, amely a későbbi nemzeti hadsereg és a rendőrség magja lehetett volna. Az akkor kitűzött célok megvalósulására csaknem negyven évig kellett várni. Kopácsi Sándor, a volt esztergályos, Budapest akkori rendőrfőkapitánya, a Nemzetőrség főparancsnok-helyettese a forradalom mellé állt. Szerov hadseregtábornok, a KGB főnöke Budapest legmagasabb fájára akarta felakasztatni. Életfogytiglant kapott. Bár 1963-ban amnesztiával szabadult, ez nem jelentett valódi szabadságot. Most, mikor már megtehetjük, sürgető feladatunk a múlt tisztázása, így a forradalomban részt vevők szerepének megítélése is.- Ön mint Budapest rendőrfőkapitánya mit szándékozott tenni 1956. október 23-án?- A tüntetés kezdetétől mindig politikai megoldást igyekeztem keresni, szemben a politikusokkal, akik rendőri beavatkozást kívántak.- Kényszeríteni akarták önt, hogy lövessen a tömegbe?- Amikor 1956. október 23-án megkezdődött a tüntetés, behívtak a belügyminisztériumba, ahol Piros László belügyminiszter és vezérkara tartózkodott. Megkérdezték, mit tettem a tüntetés megakadályozása érdekében. Tekintettel arra – mondtam -, hogy a szocialista rendszerben nincs szükség olyan, a kapitalista társadalomban használt eszközökre, mint a gumibot, vízágyú, amelyekkel fel lehetne oszlatni a tömeget, nekünk csak lőfegyverünk van. Ki vállalja a felelősséget azért, hogy a fegyverek eldördüljenek? Az új szovjet tanácsadó is jelen volt, akiről akkor még nem tudtam, hogy Szerov hadseregtábornok, a KGB főnöke. Rögtön megjegyezte, nem érti, miért vannak aggályai Budapest rendőrfőkapitányának a fasisztákkal szemben. Erre azt mondtam, hogy a Moszkvából érkezett tanácsadó elvtárs nincs tisztában a magyarországi viszonyokkal, ugyanis a tüntető egyetemisták munkás- és parasztgyerekek.Óvatosan cselekedni- Hogyan mert szembeszállni abban a helyzetben, abban a légkörben egy szovjet tanácsadóval?- Civilben volt, és nem ismertem. Ha tudtam volna, hogy Szerov hadseregtábornokkal beszélek, biztosan másképpen viselkedem. Piros László nem szólt semmit, de három helyettese is úgy vélekedett, mint én: hogy óvatosan kell cselekedni. Aztán a belügyminiszter felvette a telefonkagylót, kapcsolták Gerő Ernőt, és Piros kérte, hogy a Politikai Bizottság adjon utasítást. Tíz perc múlva megjött az utasítás: engedélyezték a tüntetést. Szerov dühösen végignézett rajtunk. Én visszamentem a Deák téri főkapitányságra.- Este viszont elkezdődött a lövöldözés a rádiónál.- Ekkor felhívtam Pirost, aki bizonytalanul csak ennyit mondott: „Kopácsi elvtárs, cselekedjen belátása szerint!” Ez lavírozási lehetőséget adott. Október 25-én tárgyaltam a fegyveres csoportok vezetőivel, akik bejöttek a kapitányságra, mert becsületszavamat adtam, hogy nem esik bántódásuk. Angyal Istvánnal, Dan-kó Tiborral, Iván-Kovács Lászlóval, a Corvin köz parancsnokával folytattam megbeszélést, a kormány tudtával és beleegyezésével.- Nem fordult meg a fejében, hogy a tömegre lövessen?- Egyáltalán nem. Arra adtam parancsot, hogy kerülni kell a konfrontációt. Ezt tudta az a tízezres tömeg is, amelyik a főkapitányság előtt gyülekezett. Amikor látták kijönni az épületből Angyalt és társait, egyszerre elkezdték skandálni: „Gyertek velünk, vesszen Piros, éljen Kopácsi!” Mikor ezt meghallotta a feleségem, felhívott, s csak ennyit mondott: „Sándor, útban van a kötél.” Aztán a Parlament előtti vérengzés utáni napon, október 26-án este telefonált Hegedűs András, a miniszterelnök-helyettes, és a következőket mondta: „Kopácsi elvtárs, ismereteim szerint maga nagyon lanyhán kezeli ezt a kérdést. Keményebben kell fellépni a tömeggel szemben!”- Hegedűs András miniszterelnök volt.- Akkor már nem. Nagy Imre volt a miniszterelnök. Azt mondtam Hegedűsnek, hogy a miniszterelnök-helyettes elvtárs nekem nem szolgálati elöljáróm. Tűzparancsot csak a belügyminiszter és az országos rendőrfőkapitány adhat ki, azt is csak személyesen, s akkor, ha a fegyverhasználat jogos és szükséges. Erre dühödten lecsapta a kagylót.- Emlékszem, hogy a rendőrök leszakították sapkájukról a vörös csillagot, és felkerült a karjukra a nemzetiszín szalag.- Ez később történt, utasításra tették, bár a döntő többség szívesen tette. Ennek előzménye volt. Engem 1952-ben neveztek ki budapesti rendőrfőkapitánynak. 1953-ban, a Nagy Imre-kormány idején óriási örömmel fogadtam az enyhítéseket. Miért üdvözölhette egy rendőr, egy kommunista rendőr a szorítás lazulását? Azért, mert a rendőr addig alig végzett rendőri munkát. Előállított, börtönbe kísért embereket. 150 ezer ember állt képletesen a börtönajtó előtt, hogy majd leülje büntetését, mert lopott egy két és fél forintos poharat a talponállóból. Tömegével voltak ilyen emberek, akik, úgymond a társadalom sérelmére, elcsentek valami csekélységet, és másfél évet kaptak. A rendőrök a rablókat szívesebben üldözték volna. Amikor átvettem a rendőr-főkapitányság vezetését, a fogdában több rendőrtiszt volt, mint betörő. Az elődöm, egy Moravecz nevezetű volt ÁVH-s vezérőrnagy megbízhatatlannak tartotta a rendőröket, és egyszerűen bevágta őket a fogdába. A másik előzmény az volt, hogy 1956 februárjában hangzott el az a híres hruscsovi beszéd, amelyben lerántotta a leplet Sztálinról. Erre a Politikai Bizottság leszedette a falakról a három szent, Marx, Lenin meg Sztálin képét, és helyettük a magyar vezetők portréját aggatták ki. Én viszont az irodámban Kossuth, Petőfi és Táncsics képét tettem a falra. Mikor aztán a perem folyt, a vádiratban a nacionalista beütés is szerepelt.- Ezekkel a kisebb-nagyobb fogásokkal állította maga mellé a rendőrtisztek egy részét?- Igen, és a rendőrtisztek közül sokan jártak a Petőfi Körbe. 1956-ra többen „fertőzöttek” voltak.- Az emberek egy része mégsem tett különbséget a rendőrök és az ÁVH-sok között. Sokan nem tudták eldönteni, milyen szerepet játszik a rendőrség a törvénytelenségekben, milyen szálak fűzik az ÁVH-hoz.- Részfeladatokat a rendőrség is kapott. 1950-51-ben a kitelepítetteket kellett kísérniük. A lakosság zöme azért nagyságrendekkel különbnek tartotta a rendőröket, mint az ÁVH-sokat. A rendőrökkel nem állíttattak elő politikai gyanúsítottakat, mert nem bíztak meg bennük.- Három évvel ezelőtt egy belügyminisztériumi osztályvezetőnő olyan igazolást adott ki egy Ausztráliában folyó ÁVH-s perben, miszerint az Államvédelmi Hatóság börtöneiben nem folyt kínvallatás, nem vertek agyon embereket.- Nekem nem egy barátomat hurcolták el. Kínzással és veréssel kényszerítették őket beismerő vallomásra.Vihar előtt- Térjünk vissza 1956-ra! Lehetett észlelni, hogy készül valami?- 1956 tavaszán már lehetett érezni, hogy a pártvezetés nem megoldani akarja a kérdéseket, hanem csak elodázni és magyarázni őket. Következtek a lengyelországi események, betiltották a Petőfi Kört, aztán az oroszok leváltották Rákosit. Gerő nem tudta, miként kell politikailag megoldani egy ilyen helyzetet. Mindannyian éreztük, hogy közeledik a robbanás perce. Ennek hangot is adtunk. 1956 márciusában tartottak a rendőröknek a Böszörményi úton egy nagy értekezletet, 1200 ember részvételével. A feladat az volt, hogy ismertessük a párttagokkal a XX. kongresszus elveit. Elmondtam az elvek lényegét, és talán én voltam az első, aki név szerint kimondtam, meg mertem kockáztatni, hogy jó lenne, ha Rákosi elvtárs önkritikát gyakorolna. Ott volt a budapesti pártbizottságból Mező Imre, a belügyből Pőcze országos rendőrfőkapitány. A beszéd után Mező odajött hozzám gratulálni. Ennek az lett a folytatása, hogy amikor újra megerősödött Rákosi, összeállították a négyszázas ellenzéki listát. Megnevezték, kiket kell ösz-szefogdosni, s erre akarták ráhangolni az államvédelmi és a belügyi állományt. Az államvédelmiseket meg-torpantotta Rákosiéknak az a szándéka, hogy mindent Farkas Mihályra meg a környezetére kenjenek, közülük sok embert le is tartóztattak. Emiatt többen meghátráltak, óvatosabbak lettek. A rendőrök meg nem akartak belekeveredni az akcióba, mert korábban sem vettek részt ilyesmiben. Ezután egy szűkebb körű értekezleten, 1956 augusztusában, Pőcze vezérőrnagy kegyetlenül nekem rontott – éreztem, hogy utasításra cselekszik -, s azt mondta: „A múltkori nagygyűlésen szélesre tárta az ajtót a jobboldali nacionalista eszmék előtt.” Önkritikát kellett volna gyakorolnom. Gondoltam, most kell innen lelépnem, akkor nem lehetek felelős azért, ami következik. Azt mondtam neki: „Pőcze elvtárs is ott volt, és gratulált. Miért nem négy és fél hónappal ezelőtt mondta ezt? Mi a népre nem fogunk lőni!” Arra gondoltam, hogy most felfüggesztenek. Egymásra néztek Piros Lászlóval, a belügyminiszter felállt, és csak ennyit mondott: „Felfüggesztem – egy pillanatra megállt – az értekezletet húsz percre.” Utána, mintha mi sem történt volna, folytatódott a megbeszélés.- A Nemzetőrség 1956. október 30-án alakult meg, és ön lett a főparancsnok-helyettese. Miért ezt a nevet kapta?- Október 28-án már arról tárgyaltunk Király Bélával együtt a forradalmárokkal, a munkástanács vezetőivel, hogy a rendőrség mellett létre kell hozni egy olyan erőt, amely biztosítja a rendet, és egyúttal szilárd támasza lesz a Nagy Imre-kormánynak. Ugyanis a hadsereg, a rendőrség meggyengült. Jobb elnevezést, mint az 1848-as hagyományok alapján álló Nemzetőrség, nem találtunk.- Kikből állt a Nemzetőrség?- Október 31-én alakítottuk meg hivatalosan a Nemzetőrség Főparancsnokságát a Kilián-laktanyában Maléter Pállal, Király Bélával – ő lett a főparancsnok – és a felkelőcsoportok vezetőivel, Pongrátz Gergellyel, Angyal Pistával, Szabó bácsival. Mindenki elfogadta a kormányprogramot és azt, hogy 1956 nemzeti felkelés és szabadságharc. Büszke vagyok rá, hogy Király Bélával talán az első olyan egyenruhás emberek voltunk a magyar történelemben, akik nem kinevezéssel, hanem választás útján nyertük el a pozíciónkat. November 1-jén kezdődött a járőrözés, a csoportok egy katonából, egy felkelőből meg egy rendőrből álltak.- Valamennyiük karján nemzetiszín szalag.- És fegyvert viseltek. A fegyver azért érdekes, mert ellenem az volt a fő vádpont, hogy Király Bélával együtt megszerveztem az ellenforradalmi Nemzetőrséget, és húszezer fegyvert osztottam ki a tagjainak. Ez igaz volt. A tárgyalás folyamán kerültek elő azok az iratok, amelyekről tudtam, de a tárgyalásig nem szóltam róluk. Ugyanis nekem mint budapesti főkapitánynak vételezési jogom volt fegyverre, de kiutalási jogom nem. A fegyverraktárak csak felsőbb parancsra adhattak ki fegyvert. Ezt a parancsot Münnich Ferenc belügyminiszter írta alá. Megkérdezték, miért nem mondtam ezt előbb. Azért, feleltem, mert a tárgyalás előtt tarkón lőttek volna, és befejezettnek tekintik az ügyet.Életfogytiglan- Ez mentette meg az életét, ezért kapott „csak” életfogytiglant?- Lehet, nem tudom. A Jelcin által hozzáférhetővé tett iratokban szerepel, hogy Szerov október 27-én jelentést küldött Hruscsovnak, amelyben azt írta, hogy Kopácsi, a budapesti rendőrfőkapitány áruló politikát folytat, ezért többen követelik a leváltását és a pártból való kizárását. Most tudtam meg, hogy két ízben jelöltek a Nagy Imre-kormányba belügyminiszternek, Münnich helyett. Ha bekerültem volna, már nem élnék.- Nagy Imre akarta?- Akarta.- Nagyon nagy befolyással bírtak a szovjet tanácsadók?- Elvileg tanácsadók voltak, de gyakorlatilag közvetlenül irányítottak. Az én hivatalomban két tanácsadó volt, de megvoltam velük, mert vettem nekik november 7-re vadászpuskát, rádiót meg egyéb ajándékokat. Az utasításaik közül azt hallgattam meg, amit akartam. Nekem nem volt sok bajom velük. De Pőczét, az országos rendőrfőkapitányt egyszer majdnem elvitték. Ugyanis elkövette azt a hibát, hogy kijelentette a szovjet főtanácsadó előtt: a magyar rendőrség korszerűbb eszközökkel dolgozik, mint a szovjet. Erre behívtak bennünket a Politikai Bizottság ülésére, és olyan hangnemben utasították rendre Pőczét, hogy azt hittem, onnan el is viszik. Miniszterhelyettesi beosztásából leváltották, de megmaradt országos főkapitánynak.- November 4-én a szovjetek megszállták Magyarországot. A Nemzetőrség milyen szerepet játszott akkor?- Amikor a hajnali órákban elkezdődött a harc, Király Béla parancsot kért Nagy Imrétől. A miniszterelnök pontosan tudta, hogy ha tűzparancsot ad ki, abból fölösleges vérontás lesz. Nem adta ki a parancsot. Döntésével Király Béla is egyetértett.- Nem látták értelmét az ellenállásnak?- Ilyen túlerővel szemben nem. Engem berendeltek a Parlamentbe, és nyolcvan rendőrrel bementem. Aztán a feleségemmel együtt követtük volna Király Bélát a Szabadság-hegyre és tovább, de kaptunk egy telefonértesítést a jugoszláv követségről, hogy a szomszédaink odavitték a kislányunkat. Patthelyzetbe kerültünk. Mentünk volna a követségre, de a szovjet tanácsadók felismertek, és azt mondták, hogy keres Kádár. Vittek a feleségemmel együtt, de nem Kádárhoz, hanem Mátyásföldre, Szerov tábornokhoz, ahol mindkettőnket letartóztattak. Ez november 5-én történt.- A felesége is rendőr volt?- Igen, főhadnagy. Szerov egyenruhában volt, teátrálisan pisztolyt szegezett nekem, és ezt mondta: „Maga elsüllyedt az ellenforradalom mocsarában, pedig november 2-án felajánlottuk a lehetőséget, és ha hallgatott volna ránk, ma miniszter lehetne. Ezért Budapest legmagasabb fájára fogom felakasztatni.” Tiltakoztam, hangoztattam, hogy országgyűlési képviselő vagyok. Erre kirúgta a kezemből az igazolványomat.- Mit tart az 1848-49-es, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc közös vonásának?- Sok minden közös bennük. A 12 pont és a 16 pont jórészt fedi egymást. Csak annyi a különbség, hogy nem az osztrákoktól, hanem a szovjetektől akartunk elszakadni.- A Kádár-rendszer életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, de a neve bekerült a magyar történelembe. Ha most kellene választania, más útra lépne?- Nem. A lelkiismeretem, jellemem nem engedte volna, hogy a forradalom után – esetleg mint belügyminiszter – én hajtsam végre azt a sok aljas gyilkosságot, törvénytelenséget, ami megtörtént. Azzal együtt, hogy hat és fél évig ültem a börtönben, s aztán 1990-ig emigrációba kényszerültem, úgy érzem, jól tettem, amit tettem.