Nem bosszút akar, igazságot vár Mosonmagyaróvár

1956-ban elsőéves gazdászhallgató voltam az óvári gazdasági akadémián. A városban laktam, nem a kollégiumban. Annak a bizonyos 26-i napnak én is résztvevője voltam, és szerencsés túlélőjének nevezhetem magamat. Szeretném megjegyezni, hogy az események nagy részét átéltem, de amit elmondok, az nem mind a saját tapasztalatom, hanem a megismert esetek, tanúvallomások, beszélgetések, anyaggyűjtések eredménye is – mondja Takács István.- A magyaróvári gazdászok a Gerő-beszéd elhangzása óta figyelték az eseményeket, és a vár épületében már 24-én összejövetelek voltak, amelyeken én is részt vettem. Vártuk, mi történik Budapesten. Elhatároztuk, hogy békés tüntetést szervezünk 25-én a forradalom mellett. A tanárok ugyan le akartak beszélni róla bennünket, de mi kötöttük az ebet a karóhoz, s azt mondtuk, kivonulunk.Pedig olyan figyelmeztetést is kaptunk (ez később érdekes lehet), hogy K. Papp József, a marxista tanszék akkori vezetője azt mondta – ezt magam ugyan nem hallottam -: „Fiúk, ne menjenek ki, mert fegyverhasználat várható!” Ennek ellenére végigvonultunk a Magyar utcán, és a Fő utcán jöttünk vissza, éltetve a forradalmat. Csodálatos érzés volt. Másnap bementem az előadásra, de már láttam, hogy az öreg vár előtt nagy tömeg van. A gyári dolgozók és a gimnázium küldöttsége jött azzal, hogy szeretnének ők is demonstrálni a forradalom mellett, és kérik az akadémistákat, vonuljanak ki újból. Rövid tanácskozás után – a tanári kar óvó figyelmeztetése ellenére – ismét elindultunk, és a közeli Szentháromság térre – később Deák tér – vonult a tömegnek még nem nevezhető csapat.Vigyázat, lőnek!De jöttek minden oldalról, és az emberek rövidesen betöltötték a teret. Steinhart László évfolyamtársam a Nepomuki Szent János-szobor mellvédjére fölállva elszavalta a Nemzeti dalt. Másvalaki elmondta a 16 pontot, amelyet előzőleg kaptunk a MEFESZ-től. Ezt követően a tömeg azt követelte, hogy a téren lévő pártházról és a tanácsházáról vegyük le a vörös csillagot. Ami meg is történt. Ezt követően a tömeg elindult a Fő utcán a járásbíróság felé. Itt volt néhány cella, amelyekben rabokat őriztek. Utólag azt kell mondanom, hogy bizonyára politikai rabokat kívánt kiszabadítani a tömeg, de mint kiderült, egy olyan ember volt benn, akit lopás miatt ültettek le. Őt jól helybenhagyták, visszazárták, és indultak tovább.A járásbíróság előtti téren a tömeg kettévált: az egyik része – a középiskolások tartoztak ehhez – elindult Moson felé, a rádióállomás épületéhez. A nagyobbik része azonban – köztük az akadémisták – az ipartelep felé vonult. Én is ezzel tartottam. Ezen a területen több gyár volt, s azért tartottunk arra, mert nem mindegyiknek a munkásai csatlakoztak a tömeghez, így a timföldgyár dolgozói sem (állandó üzeme miatt). A Gyári út közepén, a mai óvoda helyén volt egy rendőrőrs. A rendőrök kint álltak, a sapkájukról már levették a vörös csillagot, és barátságosan integettek, mintegy jelezve, hogy ők a a forradalmat éltető tömeggel éreznek.Aztán kiértünk az ipartelepre, annak is a szélére. Itt két gyár közös kapuja volt: a műselyemgyáré és a timföldgyáré, ez utóbbit bauxitgyárnak is ismerték akkor. Itt újból szavalat hangzott el. Kértük, hogy aki tud, csatlakozzék a fölvonulókhoz. Ezt követően a tömeg megindult a laktanya felé. Itt egy kis kitérőt kell tennem, mert többféle verzió él arra vonatkozóan, hogy miért mentek az emberek a laktanyához. Ahol én álltam, ott azt mondták, hogy megyünk a Mofém gyárhoz. A helyiek tudják, hogy a timföldgyártól a Mofém felé az egyik lehetséges út a határőrlaktanya előtt, mellett vezet el. De tudom és a többség így tudja, az volt a szándék, hogy a laktanyához megyünk, és a katonákat a forradalom mellé állítjuk, levetetjük az épületről a vörös csillagot. A lényeg az, hogy a tömeg két irányból közelítette meg a laktanyát: egy része a mai Alkotmány útról, a másik, s én is ide tartoztam, a GYÁÉV előtti út felől.A kettészakadt tömeg a laktanya előtti úton találkozott. Ez akkor is füves, fákkal ritkán benőtt terület volt, nagyjából úgy nézett ki, mint ma. Arra lettem figyelmes, hogy a tömeg megáll. Mi is megálltunk, beszélgettünk, nem tudtuk, mi történik elöl. Mintegy 30 méterre álltam a laktanya délnyugati sarkától, viszonylag közel az akkor még a GYÁÉV épületének egy részében működő kis vegyesbolthoz. Észak felől egy katona, nem határőr-, hanem honvédegyenruhás, de a parolijától, rangjelzésétől, a vörös csillagtól megfosztott katona jött oda hozzánk a fa mögül, és annyit mondott, hogy fiúk, vigyázzatok, mert lőni fognak! Ez az ember vélhetően a laktanyától nem messze lévő műszaki laktanyából való volt. Ahogy kimondta, abban a pillanatban – miközben a tömeg különböző részein hol a Kossuth-nótát, hol a Himnuszt, hol a Szózatot énekelték – eldördült a sortűz.- A Szózat éneklése közben?- Igen, állítom, hogy vigyázzban álltunk, énekeltünk. Én automatikusan a földre vetettem magamat, holott katona nem voltam. A gazdászok hat halottja közül három évfolyamtársam volt, s kettő leány. A lányok viszonylag többet tétováztak, mert úgy tudom, hogy mindkét lánynak alhasi meg comblövése volt. Ők később vetették le magukat, s az előttük levők szabad utat nyitottak a sorozatnak, hogy derékban kaszálja le őket. Nos, ahogy a földre vetettem magamat, mivel fák között voltam, az tűnt fel elsőnek, hogy apró gallyak és levelek esnek le a fáról. Átfutott a fejemben a gondolat, hogy ez riasztólövés. De abban a pillanatban már hallottam a halálhörgést és a jajkiáltásokat. Ezután sokáig semmit sem láttam, mert az egyik gazdász társam hóna alá próbáltam tuszkolni a fejemet. Szegény Nagy Árpád később haslövést kapott, és meg is halt.Vártam, mikor lesz vége. Az idő nagyon hosszúnak tűnt. Most már a Dudás-perből is tudom, hogy az egyik vádlott határőr szerint másfél percig tartott egy sorozat. Ennyi idő alatt megy ki a géppuskából vagy a golyószóróból egy szalag. Tény az, hogy mikor az első sorozatnak vége lett, fölpillantottam, és olyan jelenetet láttam, amilyet addig csak háborús filmekben láthattunk. Derékmagasságban úszott a csípős lőporfüst, néhányan véres zászlókkal futottak visszafelé, de mindez csak pár másodpercig tartott, mert jött a második sorozat. Az is másfél percig tarthatott, és közben kézigránátokat is dobtak a tömegbe, amit én úgy érzékeltem, hogy lebeg a nadrágom szára a légnyomástól. Amikor vége volt az öldöklésnek, rohant, aki tudott. Én is futottam a barátommal, akivel nem sokkal korábban egy sorban voltunk. Ezt azóta sem tudtam feldolgozni, és a sokkhatásnak tulajdonítom, hogy nem maradtam ott, mint gazdász társaim közül sokan, akik a halottak és a sebesültek szállításában segédkeztek.Elszabadult a pokolA harmincadikáig történtekről nem tudok különösebbet mondani. Anyám kétségbeesve várt bennünket, ugyanis tudta, hogy a nálam másfél évvel fiatalabb öcsém is részt vett a tüntetésen. Amikor hazaértünk, anyám magán kívül volt. Előtte egy évvel halt meg apám, nagyon féltett minket. Félt, hogy elveszíti a fiait is, s könyörgött, hogy ne menjünk el hazulról. Harmincadikáig tehát nem tudok szemtanúként beszámolni a városban történtekről. A továbbiakban azt mondom el, amit a tanúvallomásokból tudok.Az öldöklést követően a laktanyából kijött egy teherautó, sőt állítólag több is. A halottak, sebesültek szállításában a határőrök is segédkeztek. A vallomások szerint egyik-másik érdeklődött, hogy lehet-e segíteni. Mások azt mondják, hogy Dudás vagy valamelyik másik tiszt durván rákiabált a kérdezőre, hogy ne járassa a száját, mert őt is keresztüllövi. Gondolom, a katonákat is megdöbbentette, amikor meglátták, milyen pusztítást végeztek. A halottak számát illetően teljes a káosz, és azt gondolom, a pontos számot sosem lehet megtudni. Az a 105 ember, amennyit emlegetnek, nem azon nyomban a téren halt meg, hanem, amint azt Dudás maga is vallotta, 49-50 halott maradt a helyszínen. A többi kórházba szállítás közben vagy később a kórházban hunyt el. A 105 halott tehát nem bizonyított. A Héring-jelentés – Héring alezredes egy belügyminisztériumi felmérésben vett részt 1989-ben – 53 anyakönyvezett halottról szól.A halottakat és sebesülteket különböző járműveken szállították a kórházakba. Az i-re a pontot az tette fel, hogy az egyik 15 éves ipari tanulót, a katonai autóval szállított Kardos Istvánt nem tudták letenni a kórházban. A tömeg a kórház előtt meglátta a teherautón vérző halottakat, sebesülteket, és ki akarta rángatni a katonát az autóból. Így azvisszafordult, és rajta maradt a fiatalember holtteste. A határőrök bevitték a laktanyába, és eldugták a lovak szénájába, később ott talált rá a tömeg.A civilek úgy jutottak be a laktanyába, hogy a közben Győrben megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács, élén Szigethy Attilával, meghallván az óvári eseményeket, kiküldte Tihanyi Árpádot és Földes Gábort, akik részben felfegyverzett katonákkal, részben civilekkel bementek a laktanyába, hogy lefegyverezzék a határőröket, és biztosítsák a rendet. Ekkor jutott be a tömeg is, s fedezték fel Kardos Pisti csúnyán szétlőtt holttestét. Akkor elszabadult a pokol. Az emberek nem nyúltak a fegyverekhez, ezt a Kahler-jelentésből is tudhatjuk, viszont keresték a tiszteket. Tudták, hogy parancsot csak a tisztek adhattak ki. Így jutottak el Stefkóhoz, Vágihoz és Gyeneshez.Először Gyenest tudták előkaparni az ágy alól, őt a tömeg a helyszínen meglincselte. S azt hiszem, haldoklóként vitték be a kórházba. Stefkót is alaposan helybenhagyták és Vágit is. Bár Vági kevésbé sérült meg ott a helyszínen, őt a tanácsházára vitték. Dudás István, a laktanyaparancsnok pedig elmenekült, ahogy mi, óváriak mondjuk. Ő ugyan a vallomásában azt mondta, hogy amikor meglátta, milyen „munkát végeztek” a katonái, azonnal jelentést tett a fölötteseinek, akik azt mondták, hagyja el a laktanyát, és menjen Rajkára, a határhoz, mert ott egy csehszlovák dandártábornokkal kell beszélnie. Gyakorlatilag parancsnok nélkül maradt a laktanya. Érdekes, hogy ha Dudás azt a feladatot kapta, hogy a határőrlaktanyát mindenáron védje meg, fegyvereket ne szolgáltasson ki, az embereket ne engedje be a laktanyába, akkor mivel magyarázható, hogy délután kettőkor elhagyja az épületet, ha igaz, mentőautóval, és elmegy, az emberek pedig, miután megérkeznek a győriek, bemennek a laktanyába. Ezt az embert később hősi helytállásáért kitüntették. Ezt elég nehéz megmagyarázni.Ez történt 26-án. Október 28-án volt a temetés. Borzalmas volt, mert ennyi embert egyszerre Mosonmagyaróváron tömegsírba még nem temettek, s remélem, nem is fognak. Huszonhatodikán délután egyébként megalakult a helyi nemzeti tanács, és csodálatosan működött egészen november negyedikéig. A nyugati segélyek továbbítása, a rend helyreállítása, a járőrözés megszervezése volt a feladata. Gyakorlatilag a nemzeti tanács végezte azt a munkát, amelyet az akkori tanácsnak, hivatalnak kellett volna végeznie.- November 4. után következett a megtorlás.- Elég hamar bekövetkezett. Begyűjtötték azokat az embereket, akiket a külföldi újságok fotóiból felismerni véltek, és koncepciós perek kezdődtek a három meglincselt határőr tiszt ügyében. 19 vádlott ügyét vonták össze az úgynevezett Földes Gábor- és Ambrus József-perben, amely 1957 januárja és júniusa között zajlott. A három meglincselt határőr tisztért hét halálos ítéletet hoztak, s végre is hajtották őket.- A sortűz körülményeit is vizsgálták?- Azt természetesen nem vizsgálták, hanem azt, hogy kik és miért akarták megdönteni a hatalmat. Ez a sortűz, mint később megtudtuk, a megtorló sortüzek sorába tartozott. A félelem rátelepedett az emberek lelkére, és mind a mai napig hat. A Dudás István laktanyaparancsnok által vezényelt sortűz Mosonmagyaróváron mind a mai napig azt sugallja az embereknek, hogy ne keljenek fel a hatalom ellen, ne szegüljenek szembe vele.Szembesülés a múlttal- 1989-ig hallgattak a sortűzről.- Természetesen. Jellemző módon sok évfolyamtársam meséli, hogy sebesüléséről a gyermekeinek, a családjának sem mert szólni. Az emberek féltek, és félnek a mai napig is.1989-ben érződött a rendszerváltozás előszele. Június 8-án az MDF frissen megalakult helyi szervezete egy városi fórumot szervezett, amelyen Mosonmagyaróvár először szembesült a múltjával, 56-os tragédiájával. Elementáris erejű, éjfélig tartó, méltóságteljes, hatalmas fórum volt ez. Kitört belőlünk negyven év hallgatása, végre szabadon beszélhettünk arról, mi történt és hogyan történt. Ezen a kiskunhalasi MDF-szervezet is részt vett, mivel Dudás Kiskunhalason lakott. Megállapodtunk, hogy még azon a nyáron megrendezik a fórumot Kiskunhalason is, hogy Dudás István szembesüljön a sebesültekkel, a résztvevőkkel. Ugyanis Dudás nem jött el június 8-án Mosonmagyaróvárra, bár kapott meghívást. Levelet küldött, amelyben mentegette önmagát, leírta, hogy ő a néphatalmat védte, csak a parancsot teljesítette, és nem érzi magát bűnösnek.Már ekkor megtörtént az első szóbeli följelentés. Demeter Zoltán, aki az öcscsét veszítette el, szóban jelentette fel Dudást a fórumon, és kérte a jelen lévő ügyvédeket, járjanak el annak rendje-módja szerint. Egy darabig nem történt semmi. Az első hivatalos feljelentést 1992-ben tették: dr. Zétényi Zsolt, dr. Fekete Gyula és dr. Bogdán Emil országgyűlési képviselők jelentették fel háborús bűntett miatt Dudás Istvánt és társait. Ugyancsak 1992-ben néhány magyaróvári sértett – Demeter Zoltán, Galambos Józsefné, Schwendtner Ferenc, Luttenberger Mihály és Luttenberger László, valamint Németh Boldizsár – polgári lakosság ellen elkövetett, halált okozó erőszak bűntette miatt tett feljelentést.1991-ben megalakult a Mosonmagyar-óvári 56-os Egyesület. Ennek az volt az előzménye, hogy a megalakuló pártok azzal vádolták az MDF helyi szervezetét, hogy kisajátítja 1956-ot. Ezért úgy döntött a helyi szervezet, hogy nem 56-os munkacsoportja viszi tovább az ügyet, hanem egy független, pártonkívüli, főleg a résztvevőkből, túlélőkből, sebesültekből létrehozott egyesület. Ez 31 fővel alakult meg.A feljelentések ügyében a Győri Katonai Ügyészség 1992-ben megtagadta a nyomozást, mégpedig elévülés miatt. Az akkor még a rendszerváltozáson vélhetően át nem esett ügyészség, bíróság azt az azóta már nem alkalmazott törvényt vette figyelembe, amely szerint nem háborús bűntettről van szó, így a cselekmény 15 év alatt elévül.Jellemző, hogy Dudás István és társai ellen csak 1994. november másodikán nyújtotta be a vádiratot a Budapesti Katonai Ügyészség. Tehát két évet kellett várni az első feljelentés után, hogy Dudás István és három társa ellen vádiratot nyújtsanak be. Ugyancsak jellemző, hogy az illetékes Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa négy hónap múlva, 1995. február 4-én megszüntette a büntetőeljárást ugyanúgy, mint korábban, mert: „A bűnösségük nem állapítható meg, s ez az eljárás folytatásától sem várható.”Nos, a katonai főügyészség nem fogadta el a döntést, és a Legfelsőbb Bíróság a főügyészség indítványára hatályon kívül helyezte a végzést, és új határozathozatalra utasította az illetékes Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsát 1996. december 10-én. A katonai tanács csak 1998 februárjában kapta meg a Győri Katonai Ügyész