Elmaradt a bocsánatkérés

- A benesi dekrétumok és a felvidéki magyarság tragédiája -

A csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját – az akkorra már nemzetközileg is elismert jogfolytonosság talaján állva – Edvard Benes köztársasági elnök és a londoni csehszlovák emigráns kormány 1942 végén, 1943 elején egészítette ki a magyar nemzetiségű lakosság kielepítésének követelésével. A moszkvai csehszlovák kommunista emigráció 1944 tavaszán – a szovjet kormánnyal együtt – a Szlovák Nemzeti Tanács pedig 1944 végén szintén elfogadta ezt. Benes elnök így érzékeltette országa magyarellenes hangulatát: „Sok emberünk azt mondja: meg kell őket semmisíteni. Magam nem vagyok ilyen radikális. Egy nagyhatalom beszélhet ily módon, de mi nem tudunk ilyesfélét megvalósítani.” A Szlovák Kommunista Párt 1945 februári konferenciáján „új honfoglalásra” szólította fel a szlovákságot: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a gazdag déli területekről és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez.” Majd március elején azért emelt szót, hogy „a múltban vagy az elmúlt hat évben erőszakkal elmagyarosított déli határvidéket tervszerűen és fokozatosan visszaszlovákosítsuk.”

Ezen elképzelések, illetőleg tervek jegyében fogant az 1945. április 5-én Kassán meghirdetett kormányprogram, amelynek VIII. fejezete gyakorlatilag a magyar nemzetiséget egészében tett felelőssé Csehszlovákia felbomlasztásáért. Konkrét javaslatait a kollektív felelősség szelleme hatotta át, mivel a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többségét hontalanságra ítélte, s ezzel együtt a jog sáncain kívülre helyezte. Számos magyar-, s tegyük hozzá, németellenes intézkedés már a kormányprogram megszületése előtt napvilágot látott. Közülük említésre méltó az SZNT 1944. szeptember 6-án elfogadott rendelet, amellyel megszüntetett Szlovákiában minden magyar és német tanítási nyelvű iskolát, kivéve azokat az elemi népiskolákat, amelyeket 1938 novemberéig létesítettek. Egyidejűleg megtiltotta, hogy az államilag elismert egyházak német és magyar nyelven tartsák istentiszteleteiket mindazokon a helyeken, ahol azokat az első bécsi döntés (1938. november 2.) után vezették be. 1945. február 21-én kiadott rendelet szerint a földreform céljára azonnali hatállyal és térítés nélkül elkoboztak minden mezőgazdasági ingatlant, amely olyan magyar nemzetiségű személyek tulajdonát képezte, akik 1938. november 1-jén nem voltak csehszlovák állampolgárok.

A kormányprogram meghirdetését követően, 1945. április 7-én jelent meg az SZNT belügyi megbízottjának rendelete, amely szerint magyarok által lakott településeken nem lehetett nemzeti bizottságokat alakítani, s ha netán ilyenek mégis létrejöttek, fel kellett oszlatni őket. A magyarok nem lehettek sem politikai pártnak, sem tömegszervezeteknek tagjai. Április–május folyamán elbocsátották állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd nem sokkal később a magánalkalmazottakat. A magyar nemzetiségűek tulajdonában lévő kis- és középüzemek, a kisiparosok műhelyeit is beleértve, nemzeti gondnokság alá kerültek. A nagyobb városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségű lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Internálótáborok működtek – többek között – Pozsony-Ligetújfalun, Kassán, Losoncon, Léván, Nagyidán, Nyitrán, Rozsnyón, Szereden s másutt, ahol több mint húszezer személyt őriztek.

Csak kevés szó esik arról, hogy egyedi kivégzések és tömeggyilkosságok is történtek. Ezek hatására már 1945 tavaszán megindult a menekültáradat Magyarországra, s néhány hónap alatt mintegy negyvenezren menekültek hazánkba. A kormányprogram rendelkezése alapján közel nyolcszáz magyar tanítási nyelvű iskolát és egyéb oktatási intézményt zártak be. A vegyes lakosságú településeken és a városokban a magyar nemzetiségű lakosság sehol sem beszélhetett az anyanyelvén.

A felvidéki magyarság további sorsa szempontjából döntő jelentősége volt a 33/1945. számú elnöki dekrétumnak, amely augusztus 2-án jelent meg. Hatálybalépésével a magyar nemzetiség lényegében elesett az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint a szociális juttatásoktól. Az intézkedés csaknem háromnegyed millió magyart érintett. 1945. szeptember–december 1-je között a 88/1945. sz. elnöki dekrétum alapján közel tízezer felvidéki magyart vittek közmunkára Csehországba. A németek kitoloncolása következtében ugyanis a cseh országrészekben egyre nagyobb lett a munkaerőhiány.

Magyarország 1946. február 27-én lakosságcsere-egyezményt kötött Csehszlovákiával, amelynek az volt a lényege, hogy ahány magyarországi szlovák önkéntesen jelentkezik áttelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart távolítanak el az állam területéről. Csehszlovákia nyilvánvalóan azért ragaszkodott annyira a „kiválogatás” jogához, mert csak így vélte elérhetőnek, hogy közvetlenül a két állam határa mentén elhelyezkedő lakosság – ahol lényegében csak magyarok éltek – etnikai arculatát megváltoztathassa. Ez az egyezmény egyébként egész tartalmából kitűnően nem két egyenjogú állam, hanem a győztes Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország megállapodása volt. Hazánk hozzájárulását legfeljebb azzal lehet magyarázni, hogy a működésében nemzetközileg erősen korlátozott és magára hagyott Nagy Ferenc-kormány – más lehetőséget nem látván – így próbált az egyoldalú kiutasításoknak és a magyar etnikum szempontjából rendkívül sérelmes rendszabály alkalmazásának gátat vetni.

A magyar–csehszlovák viszony azonban ezután sem javult, sőt rosszabbodott. Ez azzal függött össze, hogy a csehszlovák kormány a lakosságcsere-egyezményt valójában csak az első lépésnek tekintette. Nem függesztették fel a korábbi jogfosztó intézkedéseket, sőt újabbakkal tetézték őket. „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatni. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete – szólt Fábry Zoltán 1946 májusában a cseh és szlovák értelmiséghez, majd így folytatta: „És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul... Amikor a vádlott most szót kér, a legszigorúbb és e perben egyedül illetékes mérték alkalmazását kéri. Semmi többet. Antifasizmust. Igazságot!”

A „stószi remete” a pusztába kiáltott! A szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-i rendelete alapján ugyanis megkezdték a magyar nemzetiségű lakosság körében az úgynevezett reszlovakizációt. A magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha nem, el kell hagyniuk szülőföldjüket. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erőszak leplezett és nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értő magyarok tömegesen vallják magukat szlovák nemzetiségűnek. A már hosszú hónapok óta zaklatásnak és üldözésnek kitett emberek – különösen azok után, hogy segítséget sehonnan nem kaptak és nem is remélhettek – eleget tettek a hatóságok kívánságának, s közel négyszázezren „nyilvánították magukat” szlováknak, de még így is több járásban (a komáromiban, a párkányiban, a feldiben, a sellyeiben stb.) a magyarok jelentékeny hányada ellenállt a nyomásnak.

1946 szeptember végétől, október elejétől pedig már – a korábban említett 1945-ös közmunkáról szóló rendeletre hivatkozva – a magyar lakosság tízezreit, körülbelül negyvennégyezer személyt deportáltak erőszakkal Csehországba, döntően a korábban németek által lakott vidékekre. Az akciót hivatalosan munkaerő-toborzásnak nevezték, de ennek megvalósítása a fegyveres erők bevetésével történt: katonai teherautók segítségével többnyire fűtetlen marhavagonokban, teherautókon hurcolták el az embereket, családokat. Az akció 1947 február végéig tartott, a kényszerközmunka közel négyszáz községet érintett.

A magyar nemzetiségű lakosság Csehországba történő deportálása miatt a hazai pártok és a kormány képviselői számos tiltakozó jegyzéket juttattak el a győztes nagyhatalmak vezetőihez. A Nemzetgyűlés 1946. november 28-i ülésén Bereczky Albert emelte fel tiltakozó szavát. „Az a vád nem érhet bennünket – hangsúlyozta –, hogy amikor ezeket az embertelenségeket komoly formában szóvá tesszük, újra mi vagyunk a békebontók... Nem revizionizmus az, ha mi a határainkon túl élő magyarság sorsáért, életéért, szabadságáért, emberi jogaiért felemeljük szavunkat.” Mindszenty József bíboros 1947 február elején VI. György angol királyhoz és Truman amerikai elnökhöz fordult segítségért. A polgári radikális Zsolt Béla, Benes elnök személyes ismerőse keserűen állapította meg, hogy az elnök nemzetiségi politikája „nemcsak hogy nem egyengeti a Délkelet-Európa végleges megnyugvásához vezető folyamatot, de olyan módszereket alkalmaz a magyarsággal szemben, melyek a fasizmus előtti Európa új korában is ismeretlenek voltak.” A két állam közötti nézeteltérések miatt csak 1947 áprilisában kezdődhetett meg a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepítése és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése, pontosabban szólva szülőföldjükről való hivatalos eltávolítása.

1948 áprilisáig 73 273 szlovák hagyta el önkéntesen Magyarországot, illetőleg 68 407 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Hozzájuk csatlakozott még hatezer személy, akik hivatalosan „önként” távoztak Csehszlovákiából Magyarországra. Ténylegesen ennél jóval nagyobb volt a hazánkba érkezők száma. Nem ebbe a kategóriába tartozott ugyan a húsz-harmincezer ember, akiket azért utasítottak ki – a fegyverszüneti szerződés megszegésével – Csehszlovákiából, mert 1938. november 2. után költöztek a Felvidékre, mégis új otthonuk megteremtése szempontjából az elhelyezendők számát növelték. Nem kevesen voltak azok is – köztük középiskolai, egyetemi hallgatók –, akik elsősorban tanulmányaik folytatása érdekében vettek vándorbotot a kezükbe. A kitelepítés 1949. június 5-én fejeződött be: ezen a napon lépte át Párkány és Szob között a határt az utolsó család.

Más képet mutat a lakosságcsere gazdasági oldala: a magyarok hátrahagytak a Felvidéken 160 ezer kat. hold földet és 15 700 házat. A szlovákok itt hagytak 15 ezer kat. holdat és 4400 házat. A tények önmagukért beszélnek.
A benesi dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását. Visszavonásukat Csehszlovákia korábbi, s utódállamainak jelenlegi vezetői sem kezdeményezték. Elmaradt a bocsánatkérés, esetleg egy szolid főhajtás a magyar nemzet, illetve a felvidéki magyarság előtt.

(A Magyar Nemzetben 1997. március 7-én megjelent cikk)