A fejlődés ördöge

Film a Spektrumon a Húsvét-szigetről. A narrátor sok mindenről beszél, a madárember-ünnepről, az itt járt híres utazók történeteiről, és persze a hatalmas – sok találgatásra, ufóhitek és egyéb gyerekségek kiélésére okot adó –, a sziget partját szegélyező emberalakú szobrokról. Arról azonban, amit a Húsvét-szigettel kapcsolatban a legérdekesebbnek és a legfontosabbnak érzek, egy szót sem hallunk. A Húsvét-sziget története ugyanis ökológiai katasztrófa-modell.
A szigeten valamikor több törzs élt. Mindegyiknek megvoltak a saját istenei. Egyszer terjedni kezdett egy új szokás: az isteneknek szobrot állítani. Minél hatalmasabb egy isten, annál nagyobb szobrot érdemel. És megfordítva: ha az én szobrom nagyobb, mint a szomszédé, nyilván az én istenem a nyerő.
A szobrokat azonban valahogy a partra kellett szállítani. A szigetlakók az ősi módszert alkalmazták: fákat döntöttek ki, ezeken görgették a hatalmas kőtömböket. Csakhogy minél nagyobb a kő, annál nagyobb fa kell a görgetéséhez. És vallási buzgalmukban az őslakók lassan kipusztították a sziget fáit. A szél keltette defláció fölerősödött, és a lágyszárú növényzet is pusztulásnak indult. Az élelem megfogyatkozása népességcsökkenést okozott. A bennszülöttek belepusztultak a hitükbe.
Tanulságos történet, de nem modellezi pontosan azt, ami velünk, civilizáltakkal fog majd történni. Mi is kipusztítjuk a természetet, de egy sokkal vakabb, tompább, sötétebb isten: a fejlődés, a technika istene nevében. Hiába tudjuk régóta – nagyjából a Római Klub első vészjelzése óta –, hogy ami egyrészt fejlődés, előrehaladás, az másrészt rombolás, természetpusztítás, tehát öngyilkosság. Hiába, mert úgy tűnik, életmódunk, gondolkodásmódunk, mindent felélő haszonelvűségünk az emberlét attribútuma. (És nem csak a civilizáció hozza felszínre ezt az agressziót, hiszen a mamutot az ősember pusztította ki, a moa nevű óriásmadarat az új-zélandi őslakosok, és még folytathatnánk a felsorolást.) Emberek vagyunk, célorientáltak: ha valamit véghez akarunk vinni, képtelenek vagyunk a körülményekre, az egyéb szempontokra figyelni. Ráadásul fejlődésmániánk a rációnál mélyebben lakik bennünk. Zsigeri.
A huszonegyedik században vagyunk, és még mindig csak ott tartunk, hogy a gondolkodók előtt a fejlődéseszme leszerepelt. A politikusok előtt még nem, ők még állandóan erre az agyrémre hivatkoznak, ha szavazatokat akarnak szerezni. Még ezer kilométer autópálya, még húsz gyár, még nyolc bevásárlóközpont. És a nép rájuk szavaz. A politikustól persze nem is várhatjuk el, hogy gondolkodjon. A természet- és környezetpusztítás elleni harcot csak akkor fogja feladatának tekinteni, ha attól várja majd a szavazatokat. Tehát a népnek kellene valahogy varázsütésre megvilágosodnia, mielőtt késő lesz. Hogy érdemes legyen utódokat nemzeni. Ma nem ez a helyzet.