Valamikor régen Lengyelországból kerülhettek Magyarországra a püspökladányi kötélgyártó mester, Smidróczki Tamás ősei. Városában egyedül ő képviseli ezt a nem éppen könnyű szakmát, de Hajdú-Bihar megyében sincs másik mesterlevéllel rendelkező kötélverő. Kihaltak a régi mesterek. Az 1944-ben született püspökladányi szakember sem éppen egészséges már, mégis dolgozik rendületlenül.
– Parasztcsaládból származom, de a közelben lakó Karacs Imre kötélgyártó kisiparos ismerte a magaviseletemet, és 1961-ben elhívott tanulónak – meséli Smidróczki Tamás. – Négy inast is elküldött, mert volt valami hibájuk. Én kitűnővel végeztem nála. Nagyon megszerettem a szakmát. Igaz, hogy nem napi nyolc órahosszában tanította velem a mesterem, hanem tizennégyben meg tizenhatban, és még vasárnap is dolgoztunk.
Pontosan emlékszik: 1965. szeptember elsején kezdte gyakorolni az ipart. Előbb Nádudvaron dolgozott két évig, majd hazajött Püspökladányba. Elsősorban a környékbeli téeszeknek dolgozott, de a rendszerváltozás után a szövetkezetek megroggyantak, tönkrementek, így az ő megrendelései is megcsappantak.
– Ehhez a szakmához kitartás kell. Ha több kötélverő lenne, sokan már régen abbahagyták volna, s máshol keresnék a boldogulásukat. Nekünk az a szerencsénk, hogy visszakaptuk a szüleink földjét, és tizenkét hektáron gazdálkodunk. Magunk termeljük meg a takarmányt az állatainknak. Most is fűtünk az anyakocára: tizenkét malac van alatta.
Legnagyobbrészt mezőgazdasági köteleket készített élete során Smidróczki Tamás, de megrendeltek nála iparikat is, főleg egyedi köteleket gyártott az építőipar számára. Kikerültek a keze alól a nagy terménytárolókhoz használt kötélhágcsók éppúgy, mint a háztartásokban nélkülözhetetlen ruhaszárítók, vagy csigalépcsőkhöz díszkötelek.
– Világszínvonalú volt a magyar kendertermelés, és híresek voltak a kötélgyártóink is. Én is kenderből tanultam kötelet készíteni, de ma már műanyaggal dolgozunk, ez féltermék, ami nagy könnyebbség. Nem sírjuk vissza a kendert, mert minőségileg nagyon jó a műanyag, és nem teszi tönkre az ember tüdejét. Mert a kötélgyártók nagy része asztmát kapott a kendertől. Ez a szakma fizikailag is, szellemileg is olyan követelményeket támasztott, hogy száz tanuló közül jó, ha tíz megmaradt kötélgyártónak, de olyan is volt, hogy százból egy maradt. Sokan szeretnék még a kenderből készült kötelet, de ahhoz először termelni kellene ezt a növényt, amiből egyébként 1975 óta nem is hozunk be külföldről. Ekkor álltak át a kötélgyártók a műanyagra. Idő kellett, mire rájöttek, hogy melyik műanyag mire jó.
– Mit gondol, hogyan él majd meg az Európai Unióban?
– Azt még nem tudom. De számít itt mindenki, nem csak a kötélverő. Ennek az országnak nem a kötélgyártásból kell megélnie, hanem a mindanynyiunk által elvégzett munka után. Hogy ez az ország jól működjön, minden fogaskeréknek jól kell illeszkednie. Egyik hajtja a másikat. Mindig azt mondtam, hogy ez az ország addig lesz szegény, amíg a parasztembernek nem lesz pénze. Mert ha neki lesz, akkor az iparosnak is lesz, és rajtuk keresztül másnak is.
– Tehát bizakodó?
– Igen. Ha nem is csak a kötélgyártásból, hanem a föld hozadékából is, de megélünk. Nem igaz, hogy a kettő egymást kiegészítve nem ad valamilyen megélhetést! Nem azt mondom, hogy felséges megélhetőséget, de egy tisztességes, szerény élethez valót biztosít.
Nem kétséges, hogy Smidróczki Tamás komolyan beszél. Különben miért adta volna két fia közül az egyiket kötélgyártónak? Szeretné, hogy legyen folytatója ennek a ma már ritka és nehéz mesterségnek a családban és Püspökladányban.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
