„Vedd el egy nép kultúráját, történelmét, nyelvét, és vége.”

„Vedd el egy nép kultúráját, történelmét, nyelvét – és vége! A magyar nyelv egy végtelenül bölcs, és nem egy nomád, tudatlan, tapló nemzet kincse. Rá kellene mindannyiunknak jönni végre, milyen gyönyörű a magyar kultúra! Én ezért vetettem bele magamat az ősmagyar kultúra tanulmányozásába.”

A gyalogszínész, énekes, világutazó Sinkovits–Vitay András most éppen szellemi műhelyt szervez. Most, amikor polgári körök, szellemi közösségek jönnek létre gombamód.

– Van még szükség újabb szellemi műhelyekre?

– Van, mert szellemi szétszórattatásban élünk, mi magyarok: függetlenül vallástól, országhatártól. Fizikailag, szellemileg megosztottak vagyunk Magyarország mesterségesen szétszaggatott testében. Épp ezt fokozzák a jelenlegi oktatáspolitikai elképzelések, s az oktatási miniszter előterjesztéseinek is nyilván az a célja, hogy ne legyünk mentálisan, szellemileg és testileg is képzett nép. Enélkül viszont egy totálisan satnya magyarságot sikerülne felnevelni. Örülök, hogy működik a 100–ak Tanácsa, a Professzorok Batthyány Köre, de fontos minél több szellemi műhely elindítása, hogy munkájukat aztán hadviselésként műveljék: tudatosan felépített rendszerben megvédendő a nemzetet az agyi, fizikai, történelmi, erkölcsi elsorvadástól.

– Nem lesz ez az új műhely a többitől elszigetelt?

– Sok kiváló ember van ebben az országban, csak össze kell hozni őket. Nem lesznek ők sem elszigeteltek, hiszen a társadalom érzi: az ideológiagyártás kora, a szép szavak ideje lejárt, most azoké a cselekedeteké az idő, amiket már nem lehet tovább halogatni. A történelmi magyar film, mint az Egri csillagok, a Kárpáthy Zoltán vagy az Egy magyar nábob tartást adott az embereknek, s ez az, ami a mai életből hiányzik. Értékes történelmi filmekhez persze át kéne értékelni az egész magyar történelemírást: végre meg kellene írni az egyetlen, de helyes történelemkönyvet . S azt tanítani, hiszen a Gesta Hungarorum meg Kálty Márk Képes Krónikája, Heltay Gáspár és Kézay Simon műve mint alap, nem változott...

– A színész dolga is a színpadon, hogy erre felhívja a figyelmet...

– Persze, ha olyan a darab, ha ráosztják a szerepet, amennyiben olyan színházban mutatják be olyan rendezővel, akkor igen.

– Válogat Ön ilyen alapon a szerepek között?

– Megtehetem, mert nem szerződéssel dolgozom. Most Budaörsön indián törzsfőnököt alakítok egy gyerekdarabban, amiben azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy vigyázzanak a természetre, ne akarják legyőzni. Harmóniában éljenek vele és önmagukkal. Egy dolgot felnőtt ember módjára tudomásul kellene vennünk: világ az enyém is, a világé vagyok én, a világ része vagyok én, s a világ az én részem. Ez az ősi magyar szeretetvallásunk alapja is, ami népszokásaink, hagyományaink eredője.

– De ezt az eredőt nem mindenki ismeri, nem mindenhol tanítják...

– Ezért kell kiindulási pontként az országot megismertetni a saját történelmével. Helyes, hogy a Holokausztot beviszik a Terror Házába, de ha már épül egy önálló Holokauszt Múzeum, akkor legyen egy Doni Múzeum is. Az ott elesettek emlékének. S emlékezzünk meg Szamuely és Kun Béla csapatairól is, akik vidéken a budi kampójára akasztották a parasztot. Én mégsem a sérelmekről akarok beszélni, mert a sebeknek be kellene végre gyógyulni, s nem kellene hetente sem Holokausztot, sem Don–kanyart emlegetni. Éljen ez az emberek lelkében. Hanem a szeretetről, a hűségről a hazához, a néphez. De ehhez az kellene, hogy szellemi–politikai vezetőink ne „halottak napján keringőzzenek”, a Kempinskyben ne fogjanak kezet ünnepélyesen Erdély elvesztésének napján, mert ez kimeríti a nemzetárulás fogalmát. Mi is ott voltunk kívül, a találkozó ellen tüntetni a Jobbikkal meg a 64 Vármegyével…

– A művészetek terén is hasonlóan megosztott a helyzet, mint a politikában?

– Teljes mértékben. A művészi hivatás gyakorlóit szakmailag kellene képezni, már csak azért is, hogy ne beszédhibás emberek tömkelege özönölje el a magyar színházakat, a médiát. Képzetlen ezen emberek többsége ma, vagy talán felületesen képzett. Épp ezért felmerül a kérdés: vajon nem húzódik–e meg emögött valami szándékosság? Felhigítás képpen: hiszen az ilyen emberek kiszolgáltatottabbak, ezáltal irányíthatóak, kiszolgálók lesznek, s mindíg azt fogják mondani, amit éppen kell.

– Ilyen szellemi háttérrel talpra fog állni hazánk?

– Talpra fog állni a magyarság, nem telik el tíz év, s a Szent Korona alatt újra egyesül. Ha még egy kicsit várunk, Európa fog a kapuinknál dörömbölni, hogy engedjük be, csatlakozhasson hozzánk. Bízom a magyar nép bölcsességében, abban, hogy felismeri: most a neokolonizmus jegyében a haza kiárusítása folyik. Most lehet elveszíteni a maradékot kultúrából, gazdaságból, mindenből, ami magyar. Ismert a mondás: Vedd el egy nép kultúráját, történelmét, nyelvét – és vége! A magyar nyelv egy végtelenül bölcs, és nem egy nomád, tudatlan, tapló nemzet kincse. Rá kellene mindannyiunknak jönni végre, milyen gyönyörű a magyar kultúra! Én ezért vetettem bele magamat az ősmagyar kultúra tanulmányozásába. Beleértve ebbe a szellemvilágot, filozófiát, ornamentikát, jelképrendszert. Ezt kellene tennie mindenkinek, s akkor nem fordulhatna elő, ami az Édesapám nyughelyénél lévő mécsestartó–szöveg kapcsán történt: voltak, akik azt hitték, héberül van, pedig rovásírással idézi Sinkovits Imrét – „Hazát, hitet nem cserél az ember, miként arcot sem. Mindhármat őseink hagyták ránk, s a hűség kötelez.”