Körmendi-tanya kijárta, hogy iskolája legyen

Körmendi-tanyáról még a Nyíregyházát amúgy jól ismerők sem sokat tudnak. Nem is csoda, hiszen a szabolcsi megyeszékhelyet több mint félszáz bokortanya övezi, ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a labirintusban. A Körmendi-tanya azonban nem csak egy a sok-sok tanya között: itt iskola volt, nem is akármilyen.
Ötven esztendeje kezdődött az oktatás, de előtte évekig talpaltak az engedélyért az ott lakók. A járási meg a megyei vezetők nem nagyon akaróztak elfogadni az iskola gondolatát. Hasonló volt a helyzet, mint manapság: se pénz, se posztó. Lefordítva az akkori viszonyokra: sem épület, sem bútor, sem tanító… Csak a sok pulya – mert akkor nem úgy volt, mint ma, hogy lassan már a kétgyermekes szülőket is megszólják.
Akkor ezen a vidéken még a csupán háromgyermekes család is ritkaságszámba ment. Négy-öt, de volt család, ahol tíz gyermeket is neveltek. S ezek a kicsik naponta tíz-tizenkét kilométert is gyalogoltak, hogy iskolapadba ülhessenek.
Ezt elégelték meg a Körmendi-tanyaiak.
Meg a liba-bokoriak, a Hadobás-soriak, akik ugyan egy kicsit odébb vannak, de összetartottak. Pedig micsoda kuszaság jellemzi még mindig e három, teljesen összenőtt tanya sorsát! A Hadobás-sor Nyíregyháza, a Liba-bokor Nyírtura, a Körmendi-tanya pedig Kemecse fennhatósága alá tartozik.
Szóval ötvenhárom tavaszán bebiciklizett a városba Guszti János, a tanyasi téeszcsé elnöke, s azt mondta, hogy most van itt utoljára. De addig nem megy haza, míg el nem intézik az iskolát. Nem tudni, ez vagy valami más érv hatott-e, mindenesetre szeptember 10-én megkezdődött a Körmendi-tanyán az oktatás. Pár napja ünnepelték itt a kerek évfordulót.
Június végén hetek óta tombolt a nyár, s az egykori diákok szétszóródtak az ország minden táján, de azért a meghívást így is elfogadták több mint félszázan. Hatalmas munkába került a szervezés, hiszen az iskola 1976-ban végleg bezárta a kapuit. Majd’ egy negyedszázad pedig nagy idő, kérdéses is volt, hogy egyáltalán megrendezhető-e a találkozó ennyi év után. A főszervező Csörgő Kálmánné meg segítőtársai azonban addig leveleztek, telefonáltak és hirdettek mindenféle újságokban, hogy a találkozó napján ők maguk is meglepődtek a hazalátogatók népes seregének láttán.
Elsőként természetesen mindenki a tanító bácsit kereste. Reszler Antal első s egyben utolsó tanítója volt a Körmendi-tanyának.
„Az állandó iskolának!” – egészítette ki a fiatalabbak kedvéért a történetet a Nyíregyházán élő, ma is jó egészségnek örvendő tanító. Volt itt ugyanis korábban, a harmincas-negyvenes években is iskola. Igaz, csak amolyan vándoriskola. Egyik évben ez a család, a másik évben a másik család adott otthont a gyermekeknek meg a tanítónak, aki ott lakott az iskolában – vagyis a családnál.
Az emlékezet három ilyen vándortanítót őriz. Csíkos Józsefre, Tomasovszky Jánosra szeretettel emlékezik a három tanya. A harmadikra sem haragudnak, mert az is szerette a gyermekeket, de azt mondják, azért mégse írjuk le a nevét. Mert tanítónak lehet hogy jó volt, csak rettenetesen szerette az italt.
Pláne a bort, amiből volt ezen a tájon bőven.
Reszler tanító úrnak is volt alkalma megkóstolni párszor.
Az iskolaalapítás akkor sokkal könnyebben ment, mint ma. Ha nem volt pénz, kijelöltek egy tehetősebb magánházat. A Nyíregyháza környéki tanyák módosabb lakói egykor két házzal is rendelkeztek. Egy bent volt a városban, egy meg kint a tanyán. Az élet általában kint, a tanyán zajlott, a városi házban többnyire csak télen tartózkodott a család. Vagy akkor sem. Oda csak vénségükre költöztek be a gazdák, a tanyát meg a földet hagyták a fiatalokra.
Bálint János a Körmendi-tanyán jó gazda volt, két házat is a magáénak mondhatott, az ő tanyai házára esett hát az iskolaalapítók választása. Az öreg bent lakott már a városban, de azért majd’ mindennap kibiciklizett a tanyájára. Nyolc gyermeket nevelt fel, egyikük ottmaradhatott a porta egyik melléképületében. Ráadásul az öreg megtarthatta a pincéjét, ahová gyakran le-lecsábította a fiatal tanítót. Mert őrá nem haragudott persze, hisz nem ő vette el a házát.
Reszler Antal azonban nemigen szerette – főleg délelőtt – a bort. De azért szépen elbeszélgettek a pincében. Aztán ment ki-ki a dolgára.
Összevont osztályok voltak természetesen, együtt járt az alsó négy osztály. De nehogy azt higgyük, hogy jaj, micsoda hátrányos helyzetben voltak emiatt a tanyai gyermekek! Az meglehet, ha egy mai jogvédő most látna egy ilyen iskolát, azonnal az ENSZ-hez, de legalábbis az ombudsmanhoz rohanna lélekszakadva. Az érintettek azonban állítják, soha jobb iskolát, mint amilyen az övék volt. Nem volt stressz, nem volt bizonyítási kényszer… Egyáltalán, nyoma sem volt a poroszos drillnek.
De a szabadosságnak sem!
Iskola volt, a szó igazi értelmében vett iskola. 1976-ra azonban elfogytak a gyermekek. Abban az évben már csak nyolcan voltak, az iskola fennmaradásához pedig legalább tíz tanuló kellett. És remény sem volt arra, hogy pár éven belül meglesz a létszám. Sóstóhegyre irányították hát a kicsiket, és a régi iskola azóta sem éledt újjá. De a régi tanítványok ma is nagy-nagy szeretettel gondolnak rá. És végül a sors a Bálint családnak is igazságot szolgáltatott: a bolttá lefokozott s a magánosításkor egy vállalkozóhoz került, majd utóbb mégis üresen maradt iskolaépületet nemrég visszavásárolták a Bálint unokák.
Hogy mi lesz a sorsa, még nem tudni, de az utódok biztosan megtalálják nemes hivatását.