Hátrány a köbön

Egy arany-, nyolc ezüst- és kilenc bronzérem. Ez a magyarok mérlege az athéni paralimpián. A bennfentes sikerként könyveli el a szereplést, „talán csak egy-két atléta és a csörgőlabdások teljesítettek a tudásuk alatt, a többiek megközelítették egyéni legjobbjukat” – jelenti büszkén. A kívülálló őszintén gratulál, ám nincs meggyőződve arról, hogy a paralimpikonok esetében érmekben kell-e mérni a sikert.

Persze, mint lenni szokott, ezúttal sem a kívülállók véleménye a fontos, ha másért nem, hát azért, mert a fogyatékosok sportjának is van úgymond, önmozgása. Bizonyság rá Nádas Pál úr véleménye. A Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke határozottan állítja, hogy „a világ fogyatékos sportja a profizmus felé halad”. Kijelentése több, mint elgondolkoztató. Főként nálunk, Magyarországon, s nem csak azért, mert az elnök úr úgy folytatja, hogy „nekünk azonban tudomásul kell vennünk, hogy pillanatnyilag csak ennyit tudunk”.

Ez utóbbi megállapítás enyhén szólva is kétértelmű. Utalhat az anyagi lehetőségekre, s utalhat arra is, hogy nálunk egyértelműen képtelenség a profizmus a paralimpikonoknál.
Nálam nem csupán a magyar viszonyokat illetően, hanem általában is hamvába holt ötlet, hogy a fogyatékosok hivatásszerűen sportoljanak, még akkor is, ha valami, akkor az ő produkciójuk igazán tett a javából. A profizmus pedig ugyebár üzleti alapon nyugszik, a piac pedig a teljesítményt díjazza.

Másról van itt szó. A lényeg semmibevételéről. Legjobb tudomásom szerint ugyanis a fogyatékosok nagy versenyei az esélyegyenlőség jegyében láttak napvilágot, nem véletlen, hogy a paralimpiák az olimpiai játékok mintáját követik, s az sem, hogy a versengés esztendeje és helyszíne visszatérően megegyezik. Értem én, hogy a paralimpikonok mindenben egyenlőek kívánnak lenni az olimpikonokkal, a szándékot messzemenőkig támogatom is, de nem biztos, hogy abban kell követniük őket, ami látványosan torzítja a sport igazi értékeit (is). Ha (hivatalosan) betör a profizmus a fogyatékosok sportjába, akkor már nemcsak a külvilággal szemben lesznek majd hátrányban a paralimpikonok, hanem saját soraikban is él majd a megkülönböztetés, tort ül az esélyek egyenlőtlensége.

Nádas úr persze tudja mit beszél, jön a profizmus, ebben mi is biztosak lehetünk. Az előzményeken már túl vagyunk, ezer és ezer jelével találkozhattunk már annak, hogy a paralimpikonoknál is csak a győzelem számít, legyen elég itt csupán a doppingesetekre utalnom. Lassan-lassan a fogyatékosoknál is minden pénzt megér a diadal, semmi sem drága, ha a győzelemről, az aranyéremről, a dicsőségről van szó. Az élet tehát szép csendben bedarálja azt a világot is, amelyből a kívülálló rendre meríthetett, ha az áldozatvállalásra, a küzdőképességre, a mindent elsöprő akaratra keresett példát. Ehhez képest édesmindegy, hogy a változásról modernnek titulált korunk tehet-e, vagy a közeg, amelyik befogadja a torzult értékeket is.

Az athéni tizennyolc érem így aztán fantasztikus siker. Jegyezzük föl, mert, ha jönnek a profik, aligha lesz esélyük a magyaroknak hasonló eredményre. Már hogy lehetne, amikor az paralimpián helytállt honfitársaink többsége itthon a hétköznapok nyűgeivel is csak nehezen küzd meg.

Kis túlzással, kevesebb erőfeszítésébe került dobogóra kerülni Athénban, mint a játékokra indulván kijutnia a ferihegyi repülőtérre.