A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) szervezésében a hétvégén a csata színhelyén megemlékezések sorozata zajlott. A kolozsvári Szabadság kiemeli: a tordai csata emlékét az Aranyos menti városban immár sírkert őrzi. A THHB gondoskodott arról, hogy a csata emlékét és a város körül elesett több mint kétezerötszáz magyar katona áldozatát kopjafás emlékoszlop, márványtáblák, gondozott sírkert őrizze.
Torda városa egy napra a hatvan évvel ezelőtt befejeződött csata emlékhelyévé vált. A vasárnapi megemlékezésre rengeteg hazai és külföldi meghívott érkezett. Akadtak sokan az elesett katonák leszármazottai közül is, de olyanok is jelen lehettek, akik szemtanúi, sőt részesei voltak a véres eseményeknek – írja a lap.
A tegnapi megemlékezésen és sírkertszentelésen több romániai és magyarországi személyiség vett részt, kegyeletét a kopjafa előtt több mint ötszáz emlékező rótta le. Pataky József, a THHB elnöke köszöntötte elsőnek az egybegyűlteket. Elmondta: igen fontos lehet számunkra a tordai temetőben egymás mellett békében megférő halott katonák példája, akiknek áldozata haza- és nemzetszeretetük ékes bizonyítéka.
Bálint Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke is részt vett az eseményen. Hangsúlyozta az itt vívott csata fontosságát, de ugyanakkor tragédiáját is. — Hősök voltak ők, de elsősorban áldozatok — emelte ki, akik a bűnös politika, az emberi mértéktelenség és az atrocitás áldozatai tulajdonképpen. Markó Béla RMDSZ-elnök emlékező beszédében arra kereste a választ, hogy ki is valójában egy csata hőse. Elmondta, nincs igazságos háború, indokolt vagy jogos csata, úgy, ahogy igazságos halál sem létezik.
Döbrentei Kornél magyarországi költő az árulókról beszélt, azokról, akik egyre inkább elszaporodván, uraskodva, kicsivé akarnak tenni minket. — Olykor meg kell halni, hogy éljen a haza. Ma élni kell! — mondta.
A ma Amerikában élő, édesapját a tordai csatában elveszítő Fenyves János is emlékezett elesett szerette sírjánál, hangsúlyozva e számára zarándokhellyé vált sírkert létrejöttének fontosságát.
Mint arra régebbi hozzászólásában egy kisgazda parlamenti képviselő, Kékkői Zoltán is rámutatott: utólagos kiértékelés szerint ez a csata volt a Magyar Honvédség második világháborús legkiemelkedőbb haditette.
A tordai csata 1944. szeptember 13-tól október 8-ig tartott. Jelentősége, hogy a nagyváradi 25. gyaloghadosztály megfelelő kiegészítéssel feltartóztatta azt a szovjet túlerőt, amelyik a lehallgatott értesülések szerint már szeptember 13-án menetből akarta elfoglalni Tordát és Kolozsvárt. A szovjet páncélos ék már 13-án elérte Torda-délen a felvinci útelágazást, ahol a 25/III-as zászlóalj páncéltörő szakasza három harckocsit kilőtt, majd a legyezőszerűen szétterülő hatalmas páncélos tömegből a német páncélrombolók segítségével 17-et lőttek ki.
A magyar hadosztály két hídfőállást képezett: Torda-délen és Egerbegynél. A védekezők hősiességére jellemző, hogy a Tordától délre levő hídfőállásban harcoló nagykárolyi 25/III. gyalogzászlóaljat, valamint az 1. gyalogezred ott harcoló egyik századát egy rendfokozattal előléptették a nem hivatásos legénységi állományban. Ez a kitüntetés a magyar hadseregparancsban megjelent, példa nélküliként minősítve mind az első, mind a második világháborúban.
A küzdelem kegyetlenségére jellemző, hogy több mint 2500 magyar hősi halott maradt a csata színterén, nem is beszélve számtalan sebesültről és megnyomorodottról. A csata után tordai nők és férfiak áldozatos, fáradságos munkával gyűjtötték össze a hevenyészett sírokban elföldelt magyar katonákat, sokat azonosítva közülük.
