Orbán Viktor évértékelő beszéde

Kedves Barátaim!

Van egy hagyomány, ahogy Martonyi János elmondta, nem lehet egész egyszerűen csak lakossági fórummá alakítani a mai összejövetelünket, még ha internetes, modern és korszerű is. Tehát valamit mondanunk kell a mögöttünk hagyott évről is, s nemcsak a hagyomány miatt, hanem azért is, mert tanulságos esztendő van a hátunk mögött. És ha a beszélgetés végén el akarunk jutni oda, hogy mit kellene tenni a 2005-ös esztendőben, ahhoz tudnunk kell, hogy pontosan mit is végeztünk, hol is tart Magyarország, hova jutottunk el a 2004-es esztendő végére?

Arra gondoltam, hogy kezdhetjük azzal a mai beszélgetésünket, hogy megkérem önöket, emlékezzenek vissza arra, hogy miként kezdtük el a tavalyi évértékelő beszélgetést. Akkor azt mondtuk, hogy a szokásunk lényege az, hogy minden esztendőben odaáll Magyarország a képzeletbeli ajtófélfához, úgy ahogyan még a nagyapánk tette velünk a születésünk napján, és húzunk egy rovátkát, megnézzük mennyit nőttünk az előző esztendőhöz képest. Tavaly így jártunk el, s azt tapasztaltuk, hogy nem nőttünk, hanem kisebbek lettünk. Sőt tavaly azt is elmondtuk, hogy nem egyszerűen csak kisebbek lettünk, hanem szándékosan húztuk össze magunkat, mert tavaly arra tanítottak bennünket, hogy merjünk kicsik lenni. És Magyarország ezt megfogadta. Az idén megint odaállhat Magyarország az ajtófélfához, s a beszélgetésből majd talán kiderül, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ismét kisebbek lettünk. A helyzet csak annyit változott, hogy most azt mondják nekünk, hogy nem számít, mit mutat az ajtófélfa, most már nem a testméret határozza meg, hogy ki mekkora, hanem az, hogy ki milyen nagyot tud mondani. Ennyiben kétségkívül új esztendő a 2005-ös. Az országjárás során azt is tanácsolták nekem, hogy felejtsem el ezeket a rovátkákat az ajtófélfán, új idők, új szelek járnak, új mértékegysége van most már Magyarországnak. Felírtam két mondatot, ezt most felolvasom. Félre a múltba-forduló, bezárkózó, nacionalista, enyhén klerikális rovátkákkal, melyeket az ajtófélfára vésünk, most már máshogy kell mérni a dolgokat. Új kor, modern, nyitott Magyarország és ehhez új mértékegység illik, itt a hantaméter. A modern Magyarországot most már hantaméterben kell mérni.

Valóban, ha önök visszaemlékeznek a mögöttünk hagyott évre, akkor talán nem érzik túlzásnak, hogy 2004 a nagyotmondás éve volt. Kezdődött mindjárt az előző miniszterelnök nagy ívű javaslatával, amely megrengette, vagy ha meg nem is rengette, de felrázta Európát. Versenyezzünk, induljunk egy demokratikus választáson úgy, hogy mindannyian egy listán nevezzük magunkat, – talán emlékeznek erre. S a 2004-es esztendő egy másik bejelentéssel végződött, amely legalább három hantaméter mértékegységet is megér, ez úgy hangzott, hogy nagy a jólét, kedves barátaim. Igen ide jutottunk az év végére. 2004-ben, ahogy jártam az országot nem egyszer hallottam, hogy sokan úgy látják, mintha talán az ország vezetői nem mindig tudnák pontosan, hogy hol is vannak. S egy régi zenésztörténet eszembe is jutott, amely arról szól, hogy a vak zongorista beszélget a nagyothalló dobossal. A vak zongorista megkérdezi, hogy „Táncolnak-e már?„ Mire a nagyothalló dobos: – „Miért, játszunk?” Nos kedves barátaim, néha így érezte magát az ember 2004-ben. Ezzel szemben a valóság közel sem ilyen vicces. A valóság közel sem ad okot arra, hogy ilyen jól szórakozzunk. Ha ugyanis hinni lehet, s miért ne lehetne hinni, a fölméréseknek és a kimutatásoknak, akkor azt tudom mondani, hogy 2004-ben hazánk egy olyan országgá vált, ahol 1 millió olyan honfitársunk él, aki ha kifizeti a rezsijét, akkor 3400 forintnál kevesebb pénze marad havonta. És 3 millió olyan ember él Magyarországon, aki, ha egy főre lebontjuk a keresetét, akkor fejenként havonta a minimálbér felénél, vagyis 23 ezer forintnál kevesebb összegből tartja fönn magát. Ez Magyarország.

A kormányváltás óta 33 alkalommal emeltek adót, s valljuk be, ez még gombócból is sok. Tehát miközben a nagyotmondás országa lettünk, a nagyotmondás mögött, a függöny mögött azért ott van az igazi Magyarország képe, s azt kell mondanom, hogy az a kép kevés okot ad a vidámságra. Tehát, ha máshonnan nézzük a dolgot, akkor 2004 az a ráfizetés éve is volt. 2004-ben hosszú esztendők után először csökkent Magyarországon a bérek reálértéke. Az inflációt ismét jóval meghaladó mértékben nőttek az árak. Ráfizetéses volt ez az esztendő azoknak, akik munkából éltek. Nőtt a munkanélküliség Magyarországon. Mintegy 30 ezerrel több munkanélküli lett az év végére, mint amennyi az év elején volt. Ráfizetéses év volt a gazdáknak, mert nem kapták meg azt a támogatást, ami egyébként járt volna nekik az európai uniós-csatlakozás következtében, és ráfizetéses volt a vállalkozóknak is, nemcsak az adóemelések miatt, hanem azért is, mert nem kapták vissza azt az áfát, amit egyébként törvény szerint vissza kellett volna kapniuk. És ráfizetéses év volt a nyugdíjasoknak is, akiktől a gyógyszer és a rezsi emelkedésével visszavették a korábbi nyugdíjemelést, s talán nem túlzok, hogy nemcsak visszavették, hanem lehet, hogy már kétszer visszavették az elmúlt esztendő során.

Ugyanakkor 2004 egy nagyon aktív esztendő volt. Magyarország polgárai háromszor is elmondhatták a véleményüket, – hogy milyen tanulságokat vontak le ebből az ország vezetői, az persze más lapra tartozik. De emlékezzenek arra, hogy a Nemzeti Petíciót 1 300 000 ember írta alá, az európai uniós választáson 3 000 000 ember mondott véleményt, a népszavazáson pedig 2 000 000 ember mondta ki, hogy az egészség nem üzlet, és másfél millió ember mondta ki, hogy összetartozunk. Nagyon aktív esztendő volt a 2004-es év. Igaz sokan vannak olyanok, akik magukat elsősorban szakértőnek tartják, és azt mondják, hogy nem helyes, hogyha az emberek túlságosan sokat szólnak bele a dolgokba, s ha túlságosan sokat kikérjük a véleményüket, az nem más, mint populizmus. Nekik azt tudjuk mondani, hogy nem kell ahhoz cipésznek lenni, hogy az ember tudja, hogy hol szorít a cipő. Ideje néha megkérdezni az embereket, úgy ahogy azt 2004-ben tettük, s így kell majd eljárnunk 2005-ben is. És a közéletről van még egy gondolatom, amely nem tartozik a legvidámabb lapjaira a 2004-es esztendőnek. 2004-ben kormányzati politikává vált, hogy szembeállítják egymással a vidékieket és a városiakat, a hívőket és a nem hívőket, a határon belülieket és a határon kívülieket, a szegényeget és a gazdagokat, sőt éppen a védteleneket, a gyengéket és az ártatlanokat támadták a leghevesebben. Emlékezzenek arra, hogy az idősödő nőket, a 40 évig üldözött egyházakat, s a munkájukat tisztességesen végző köztisztviselőket fenyegették meg a leggyakrabban. Új kormány, új bátorság! Sakkozni bokszolókkal, bokszolni sakkozókkal szeretnek, ez az új bátorság, kedves barátaim.

Még egy gondolatot hadd mondjak el, ha megengedik, mert ez a téma gyakran előjött a korábbi évértékelő beszélgetésekben. Mit tehetünk a mostani szózuhatag, ahogyan az újságokban mondják, „kommunikációs offenzíva„ ellen? Különösebben gazdag tárháza az ötleteimnek nincs. Csak egy orvosi tanácsot tudok adni mindannyiunknak: nagyotmondás ellen legjobb orvosság a nagyothallás. Folyamodjunk ehhez! Akik pedig a veretesebb ritmusba szedett mondatokat szeretik, azok ismételgessék azt, hogy „omlásában súlyos a légvár”. Ennek láthatjuk nap, mint nap a jeleit. Nos, azonban, ha nemcsak a 2004-es évről kell valamit mondanom, hanem arra is lehetőség nyílik, hogy három esztendőről beszéljek egy kicsit összefüggően, s csak egyetlen érzésemet próbáljam elmondani önöknek – azt, amit igazán a szívfájdalmamnak érzek –, az az, hogy Magyarország nagyon sokat változott az elmúlt három évben. Most nem arról beszélek, hogy rosszabb vagy jobb kormányunk van, mint ami korábban volt, hanem valahogy Magyarország összeesett, valahogy elvesztette a hitét, valahogy megnyitották az ereit, és elfolyt az energiája, valahogy elvesztette az önbecsülését. Gondoljanak vissza arra, hogy hogyan is volt mindez 1998-ban! Nem tudjuk pontosan miért, azt sem, hogy pontosan mikor, de valahogyan 1998 és 2002 között egy lelki változáson ment át az ország. Egyszercsak olyan dolgokra éreztük magunkat képesnek, amibe korábban bele se mertünk vágni. Gondoljanak arra, hogy akkor is volt éppen elég baj. Volt egy teljes orosz gazdasági összeomlás. Vagy gondoljanak arra, hogy akkor is voltak természeti katasztrófák, cián került a Tiszába, minden évben volt árvíz, a rosszabbakban nem is egy, hanem inkább kettő, s mégis fölépítettük a Mária Valéria hidat, megépült a Nemzeti Színház, kétszeresére emeltük a minimálbért, elindítottuk az otthonteremtési támogatást, létrehoztuk a diákhitelt. Ha a románok nem voltak hajlandóak megindítani a magyar nyelvű egyetemet Erdélyben, akkor megindítottuk mi a magyar nyelvű egyetemet.

S minden házat, amelyet elsodort az árvíz, a legtávolabbi falu legutolsó házsorában is újraépítettük, fölépítettük, s lakhatóvá tettük. Még egyszer mondom, nem azért, mert jó kormányunk volt, hanem azért, mert Magyarország egy olyan ország volt, amely elhitte, hogy arra is képes, amire korábban nem volt képes belevágni. Ez párolgott el ma. Ma azt látom, hogy egyfolytában csak arról folyik a közbeszéd, hogy mit, miért nem tudunk megcsinálni. Miért nem tudjuk visszaadni az áfát a vállalkozóknak? Miért nem tudjuk kifizetni a gazdáknak a neki járó támogatást? Miért nem tudjuk megfékezni az árakat? Miért nem tudjuk csökkenteni az adókat? Mit, miért nem lehet? No ezen kellene változtatni. Ha 2006 tűnik fel a horizonton, akkor nem egyszerűen kormányváltásra gondolunk, hanem arra kell gondolnunk, hogy vissza kell adni Magyarországnak ezt a fajta lelkületet, életerőt, mert csak akkor leszünk képesek jó kormányzati teljesítményre – majd ha eljön az ideje –, ha az egész ország megváltozik, ha ismét visszanyeri önbizalmát, önbecsülését, optimizmusát és életerejét.

Rákay Philip: Kezdjük bizonyos szempontból kronológiai sorrendben, hiszen néhány nappal ezelőtt egy kis településen, Pocsajban voltunk, úgyhogy vegyük előre a falu témakörét. Hogyan lehetne megállítani a jelenlegi kormány által folytatott falurombolást? – kérdezik többen is. Hogyan akarják a fiatalokat a faluban maradásra bírni? Sokak szerint ez az egyetlen esélye a falvak életben maradásának.

Kudlik Júlia: De vannak konkrét kérdések is. Ha nem lesz helyközi buszjárat, kihalhatnak a falvak, mi a megoldás? Miért csak az autópályákat fejlesztik, amelyek köztudottan elkerülik a falvakat? Egyre több helyen, főleg a falvakban nincs háziorvos, mit lehet ez ellen tenni? Ha leállítják a MÁV szárnyvonalait, hogyan jutunk el a munkahelyünkre? És sorolhatnánk ezeket a problémákat.

R. P.: Van egy egészen jó ötletnek tűnő javaslat. „A leépült falvak maguk választják önmaguk közül vezetőiket, melléjük javaslom képzett falumenedzserek választását, talán nagyobb esély van így a megmaradásra.„

Orbán Viktor: Akkor vegyük külön a falut, meg külön a gazdák dolgát, és kezdjük a faluval. Magyarországon 3200 település van, ennek a 75 százaléka kevesebb, mint 2000 lelket számlál. Amikor a falu jövőjéről beszélünk, akkor Magyarország területének háromnegyedéről is beszélünk. Miközben a magyar falu úgy érzi, hogy magára hagyták – egyébként ez nemcsak az elmúlt három évben kialakult érzése, történetileg is elég régóta így van ez már, hogy falun egyre bizonytalanabb az élet, azon kell gondolkodni, hogy van-e egyáltalán jövője a falujuknak. Ám ha önök elmennek az Európai Unió más államaiba, tőlünk nyugatra, akkor azt fogják hallani, hogy falun élni talán a legbiztonságosabb és legkiszámíthatóbb élet. Ha valaminek van jövője az Európai Unióban, akkor az a falu.

Az Európai Unió is úgy gondolja, hogy ez így van rendjén, és ezért jelentős támogatásokat ad. Ebből jól látszik tehát, hogy nem egy világtendenciának vagyunk mi elszenvedői, hanem itt Magyarországon valamit rosszul teszünk. A falunak lehetne és kellene is, hogy jövője legyen. Mi a baj? Valóban arról szólnak a hírek, hogy postákat zárnak be, iskolákat számolnak föl, szárnyvonalak tűnnek majd el, még azt sem tudják, hogy lesz-e buszjárat egyáltalán. Nos amikor ezen gondolkodunk, kedves barátaim, akkor azt javaslom, hogy idézzük föl annak az orvosnak a képét, aki elé bevisznek egy összetört beteget. Akit szinte alig lehet fölismerni. Miért van az, hogy az orvos a leginkább sérült részeket nem vágja le csak úgy egyszerűen? Ha lehet, megpróbálja megtartani. Bekötözi, begipszeli. Mi ennek az oka? Az az oka nyilván, hogy az orvosnak van egy képe arról, hogy mi az, hogy ember. Van előtte egy eszmény, és tudja, hogy egyszerűbb megoldásokat is választhatna, de akkor már többé nem lenne ember.

Kérdezem én, mi az a tervrajz, amely szerint ezeket a döntéseket – posta, busz, iskolafelszámolások – hozzák, mi a falusi életről fönntartott, átgondolt eszmény, kép, amihez illeszkednek ezek a döntések? Nem tudunk válaszolni erre a kérdésre. Ez mutatja azt, hogy milyen mélyen van a baj. Nem egyszerűen rossz döntésekről van szó, hanem, hogy elveszett a tervrajz. Ma Magyarországon nem tudják a döntéshozók, hogy milyen legyen, milyen lehet a falusi élet. Így nem maradnak mások, csak egyedi intézkedések, és ez teszi tönkre a falut. Ezért nagyon világos, határozott falukoncepcióval kell rendelkezni. A falusiak nem nagyon hisznek már senkinek, talán még nekünk a leginkább, de azért velünk is óvatosak. Ezért nincsen más megoldás szerintem, arra kérem a falusiakat, hogy hozzanak létre faluparlamenteket! Ez minden megyében egy nagygyűlést jelentene, ahol összegyűlnek a falusiak, és megfogalmazzák, hogy szerintük milyennek kell lenni a falusi életnek. Összeállítják a tervrajzot, és akármilyen kormány is lesz 2006 után, ezzel a kormánnyal erről akarnak megállapodni. S ha a kormány nem adja a beleegyezését, nem köt erre szerződést, akkor a falusi emberek – nincs jobb tanácsom, ne támogassák azt a politikai erőt, amelyik ezt nem vállalja. Kézbe kell venniük a falusiaknak a saját jövőjüket! Hasonlóképpen vannak Nyugat-Európában olyan javaslatok, intézkedések, bevált gyakorlatok, amelyeket Magyarországon meghonosíthatunk. Mert nemcsak az iskolát zárják be, hanem nincsen tanár sem. Elmegy a faluról az értelmiség, vagy ha ki is nevelték maguk közül, nem jön vissza. Ami Nyugat-Európában több helyütt bevált, amit nevezzünk egyszerűen falusi pótléknak, Magyarországon is be lehet vezetni. Igenis, azok, akik közalkalmazottak, foglalkozzanak kultúraszervezéssel, legyenek tanárok, vagy éppen egészségügyi dolgozók és vállalják, hogy falun teljesítenek szolgálatot, ott dolgoznak, s ez bizony köszönjön vissza a fizetésükben is! Vezessünk be egy falusi pótlékot! Ez más államokban már bevált. Errefelé vezet a falu jövőjének útja.

R.P.: A faluparlamenthez kapcsolódva hadd tegyek fel egy olyan kérdést, amely nagyon sokszor megjelent nemcsak Pocsajon, ha