Aranyláz

Miután számos nemzetközi díjat elnyert, végre DVD-n is hozzáférhető Kocsis Tibor filmje, az Új Eldorádó. A film Verespatakra visz bennünket, abba az erdélyi faluba, amelynek hegyeiben háromszáz tonna arany rejtőzik. A vállalat, amely az aranyat ki akarja termelni, felvásárolja a házakat, és ledózerolja azokat. A verespatakiaknak otthont adó völgyet ugyanis az arany kioldására használt cianid hatalmas, 180 méter mély zagytározójává akarják változatni.

A cianidot ismerjük. Ahogy ismerjük a román bányászati üzemek biztonsági fokát is. Emlékszünk a Tisza tragédiájára. Ez a film azért készült, hogy az újabb tragédia ne történjen meg, hogy az emberek kigyógyuljanak az aranylázból. Ez persze reménytelenek tűnik, de a rendező megtette, ami tehetett. (Ajánlatos a filmet a Corporation című amerikai dokumentumfilmmel együtt nézni, mivel a kettő erősen összefügg.) És mi, nézők is tehetünk valamicskét: aki a DVD-t megveszi, a lemez árának tíz százalékával támogatja Verespatak fennmaradását.
Érdekes, szép, megható, kiábrándító film. (Hasonlóképp megrendítő az extrák között található rövidfilm a Tisza vízgyűjtő területét fenyegető veszélyekről.) A rendező elbeszélget a verespatakiakkal. Némelyek kiábrándultak, mások dühösek. A film nem didaktikus, ránk hagyja, hogy mit gondoljunk például arról az asszonyról, aki végtelenül hálás a Verespatakot majdan ciántóvá változtató kanadai-román vállalatnak, a Rosia Montana Gold Corporationnek, amiért az szép pénzt fizetett a házáért. A beszélgetésekből lassan kibontakozik a helyzet: egy közösség elkeseredett harcot folytat a túlélésért.
Csónakázunk a megmérgezett Tiszán. A semmi vizén utazunk. Sétálunk az erdőben. Az avar szeméttel tele. A természet, ha létezik is még, szétszakadozott, kihalt. Szellemét megölték a démonok: folyószabályozás, nagyüzemi mezőgazdaság, környezetszennyezés, erőmű-építés, egyebek. „Megállék a kanyargó ciánnál” – írná ma Petőfi. A helyzet az ősi állapothoz képest megfordult. Az egykor összefüggő természet, amelyben az ember létrehozta a kultúra megművelt szigeteit (ne feledjük: a latin cultura eredetileg a föld megművelését jelenti), rezervátumokká, szigetekké olvadt a kultúra – majd ennek halódó formája, a civilizáció – összefüggő tengerében. A Föld lassan egyetlen város lesz – apró kertekkel.
Az ember ősi világát a természet ölelte és őrizte. Óvó-tápláló héj, burok, fenyegető-veszélyteli határsáv. A természet ölelésében értette meg az ember, meddig mehet el. Az „Ismerd meg önmagad!” görög imperatívusza ekkor azt is jelenti: ismerd meg a természetet! Csakhogy az érintetlen őstermészet már régen nem létezik. Előbb Isten halt meg, majd elpusztítottuk a természetet. A kettő erősen összefügg, hiszen a természet akkor válik puszta alapanyaggá, amellyel az ember lelkifurdalás nélkül bármit megtehet, amikor az már nem egy magasabb hatalom lakhelye. Nincs Isten, amitől félhetnénk, féljen hát minden lény mitőlünk. Valaha Isten a természeten keresztül táplált, és általa küldött olykor kollektív halált. Amikor az ember megöli Istent, kettesben marad a természettel, kettesben egy dologtalan hírvivővel. Bárhol is nézzünk föl az égre, éppen olyan, mint Berlin fölött.
Amikor a természetet birtokba vettük, leigáztuk és megöltük, nem éreztünk bűntudatot. Teljesen egyedül maradtunk. A táplálékot már nem a magasabb erők küldik, és nem is a természet ajándéka már. Mi termeljük meg, erőszakoljuk ki a semmiből. A kollektív halált sem máshonnan küldik már, hanem mi küldtük magunkra valamikor régen, amikor világfelfogásunk, öntudatunk valahogy megváltozott, és az – mint halott csillag fénye – most ér ide.