Kihal Szerbia?

Akinek lehetősége van, az elmenekül Szerbiából, szinte csak az öregek és betegek maradnak hátra –olvasható a Neues Volksblattban. A Die Tageszeitung pedig arról ír, hogy egy török nemzetiségű ügyvédnő szerint a legtöbb migráció-kutató nem mer foglalkozni a kényszerházasságok témájával.

Neues Volksblatt (volksblatt.at)

Szerbia kihal című cikkében ismerteti a felső-ausztriai regionális lapban Georgia Meinhart a Bácskában, a Monarchia egykori éléskamrájában uralkodó reménytelenséget. A Balkánon a tél sokkal hidegebb mint máshol.

A lap szerint a szerb (!) Szabadka egyik elővárosában a busz földúton döcög pusztuló temetők és üres házak mellett. A helyi Caritas meglátogatja a 260 ápolásra szoruló személy közül az egyiket, aki teljesen magára maradt. Berkes Mátyás nem gondolta volna, hogy egy munkás élet után ilyen nehéz körülmények között öregszik meg. A tűzifa csak egy szoba melegítésére elég, a hálószoba jéghideg. Amit Berkes leginkább szeretne, hogy egy kicsit többet ehessen.

Bácska, amely egykor az ország éléskamrája volt, a háborút máig nem heverte ki, és gazdaságilag is feltartóztathatatlanul hanyatlik. Az átlagéletkor 41 év, a munkanélküliség 30 százalékos, az átlagjövedelem kevesebb, mint havi 200 euró. Mindenki, akinek lehetősége van rá, megpróbálja Nyugaton megvetni a lábát. Vissza csak a szegények, betegek és öregek maradnak. Ebben a környezetben építette fel az osztrák Caritas azt az öregotthont, valamint egy szegénykonyhát, ahol naponta 600 adag ételt főznek. Az ellátottak között található 300 szegény sorsú gyermek is. Ez egy olyan ország, fogalmaz a felső-ausztriai Caritas igazgatója Mathias Mühlberger, „ahol nem lehet az életet megtervezni”, ahol legfeljebb a túlélést lehet adományokból biztosítani.

Die Tageszeitung (taz.de)

A radikális baloldali berlini lap „Az asztalra velük” címen nyomtatja ki a török nemzetiségű ügyvédnő, Necla Kelek egyes szám első személyben írt válaszát a Zeitben, 60 baloldali migráció kutató által aláírt támadásra. Kelek állítja, hogy az említett tudósokat felhívásuk publikálásában a félelem mozgatja. Attól tartanak, baloldali tabuikkal immár nem ők határozhatják meg, hogy a német közbeszédben miként lehet szólni a nemzet, a migráció és az integráció témájáról. Ezért próbálják meg Kelek és kollégáinak könyveit „tudománytalanként” és „használhatatlanként” hitelteleníteni.

Könyvemben – írja Kelek – Az idegen menyasszonyon keresztül bemutattam a németországi törökök világát, a kényszerházasságokat, s olyan nőkről írtam, akiknek családjuk a legalapvetőbb jogokat is megtagadta tőlük. A könyv komoly vitát váltott ki, mert a török közösség legjobban őrzött tabuit mutatta be – s nyilvánosságra hozta a vásárolt menyasszonyok történetét, akik Németországban modern rabszolgaként élnek. Most hamburgi, kölni és bielefeldi intézetben dolgozó 60 migrációkutató Kelek szemére veti, elvette előlük azt a publicitást, ami igazából őket illetné meg.

A furcsa az, hogy éppen ezek a kritikusok, akik a közpénzekből finanszírozott migráció kutatás világából érkeztek, akiknek évtizedeik, eszközeik és lehetőségeik voltak, hogy az említett problémákat feldolgozzák, a kényszerházasságok és házassági szerződések kérdését, a becsületbeli gyilkosságok, valamint az iszlám és a szegregáció kapcsolatát megvizsgálják, ezek feltehették volna azokat a kérdéseket, melyeket Kelek vetett fel könyvében. De nem tették, mert ezek a kérdések nem passzoltak volna a multikulturalizmusról kialakított ideológiai koncepciójukba. Ezzel elfogadták a tabukat és hagyták, hogy mások szenvedjenek.

A felhívás aláírói sem vitatják a kényszerházasságok létét, de ebben egyszerűen egyfajta „házasságpiacot” látnak, mely létrejöttét az európaiak szigorú bevándorlási politikájának köszönheti. Eszerint nem létezne kényszerházasság Anatóliában? Európa szerintük adósa lenne azoknak az országoknak, melyek az EU-ba be kívánnak lépni? Nem éppen fordítva van, miszerint bizonyos előfeltételeket ezen országoknak teljesíteniük kell, mielőtt az EU tagjai lennének? „Ha nem létezik átlátható bevándorlási lehetőség”, írják a migráció-kutatók, „akkor a bevándorolni szándékozók a jogszabályok lyukait használják ki”. Ami azt jelentené, hogy az európaiak lennének felelősek a kurdisztáni emberi jogok megsértéséért és az iszlámban szokásos kényszerházasságokért. Az aláírók nem vitatják a „becsület gyilkosságok” tényét sem, de leszögezik, „ennek ismertek a szabályai”.

Számomra, folytatja Kelek, nyilvánvalóvá vált az aláíró migráció-kutatók különös önértelmezése. Láthatóan nem abban látják társadalom felvilágosításával kapcsolatos feladatukat és integrációhoz történő hozzájárulásukat, hogy ezeket a kriminális praktikákat meggátolják. Hanem abban, hogy legjobb esetben létrejöttük körülményeit megértessék. Én a munkámmal szeretnék hozzájárulni az bevándorlók integrációjához, írja Kelek, s ezért nem okoz problémát, hogy a belügyminisztériummal, a bevándorlási hivatallal és más állami szervvel együttműködjek.

Számomra, pontosan ezek a migráció-kutatók azok, akik 30 éve felelősek az integráció kudarcáért. A politika túl sokáig hallgatott rájuk. Az aláírók azt állítják, hogy olyan kutatási eredményekre alapoznak, melyeket racionális módon szereztek. Ám legyen, az asztalra velük.