Knoch Viktor, a magyar Bradbury

Józan ésszel elképzelhetetlen volt, hogy a torinói téli olimpia vasárnapi versenynapján a tizenhat éves Knoch Viktor többre vigye, mint Hermann Maier, Janne Ahonen vagy Georg Hackl, márpedig az említett legendák mindegyike elmaradt a rövid pályás gyorskorcsolyázás 1500 méteres számában ötödikként záró pécsi gimnazistától.

Knoch Viktor kétségkívül nem kis szerencsével, de mégiscsak sporttörténelmet írt, hiszen személyében az 1980-as Lake Placid-i olimpia, a Regőczy, Sallai jégtánckettős ezüstérme után van újra pontszerzőnk a téli ötkarikás játékokon.

– Meddig tartott az ünneplés?

– Nem volt semmiféle ünneplés, mert a verseny után rögtön doppingvizsgálatra kellett mennem, és mire hazakeveredtem, fél egy körül járhatott az idő. S akkor gyorsan le is feküdtem aludni.

– Még egy egészen kis köszöntést sem ütött össze a csapatvezetés?

– Nem, de a jégpályán rengetegen gratuláltak, és gyorsan kaptam legalább tíz-tizenöt sms-t is. Ma pedig egész nap a telefonon lógok.

– Hallottam, hogy kint vannak Torinóban a szülei is. Ők hogyan fogadták az ötödik helyét?

– Szerintem anyukám jobban örül, mint én. Amikor telefonon beszéltünk egymással, mert a döntő után először csak így tudtunk, el is sírta magát. Azt hiszem, nekem még kell egy kis idő, hogy felfogjam, mit értem el. Igazából már azzal kiegyeztem volna elore, ha bejutok a legjobb tizennyolc közé.

– Mi volt az eddigi legjobb eredménye?

– Felnőtt világkupán voltam már tizennegyedik, junior vb-n is végeztem a legjobb a tizenhat között. Ja, igen, és két éve a felnőtt magyar bajnokságon ezüstérmet szereztem.

– Hova jár iskolába?

– Pécsen a Janus Pannonius Gimnáziumban másodikos vagyok. De már több hónapja nem voltam iskolában, mert az olimpiai felkészülésre felköltözem Budapestre.

– Négy éve nézte a Salt Lake City-i olimpiát, ugye?

– Igen.

– Hallotta már, hogy most már nekünk is megvan a magunk Bradburyje?

– Hogyne, poénkodnak velem rendesen a többiek. Persze, nem tagadom egy szóval sem, nagyon nagy mázli is kellett ahhoz, hogy bekerüljek a döntőbe.

– Mit érzékelt az ominózus pillanatokban?

– Azt, hogy Ohno megbotlik és hátracsúszik, majd az olasz, a holland és belga fiú összeakad a nagy igyekezetében. S ekkor persze felcsillant az esély előttem, hogy ebből a kavarodásból én jöhetek ki a legjobban. Erre az utolsó kör előtt egyáltalán nem számítottam, de a célban már tudtam, hogy én is ott vagyok a döntőben.

– Ott már csak arra ügyelt, hogy szabálytalanság miatt nehogy kizárják, vagy szeretett volna valakit megelőzni?

– Bevallom, hogy csak a biztos hatodik helyre mentem, nehogy diszkvalifikáljanak, mert akkor visszasorolnak a mezőny végére.

– Mint ahogyan az egyik kínaival történt, s így nem is hatodik, hanem ötödik lett.

– S ha nem fáradok el a végére, akkor talán megelőzhetem a kanadai fiút is, akit kicsit kilöktek. De persze az ötödik hely is nagyon megfelel.

– Tudja, hogy ezért mekkora díjazás járt az államtól?

– Igen, már mondták, hogy négymillió forintot kapok. S ez éppen jól jön, mert év végén szeretném megszerezni a jogosítványt, s akkor mindjárt egy autót is vehetek hozzá.

– S meglehet, hogy négy év múlva, a vancouveri olimpián már az érmesek között lesz?

– Ezt nem ígérhetem meg, de akkor a legjobb tíz közé önerőből is bejuthatok.

– Mi a további programja Torinóban?

– Éppen edzésre megyek.

– Úgy tudtam, már nem indul több számban.

– Valóban nem, de semmiképpen sem akarok leállni az edzésekkel, mert márciusban még lesz egy felnőtt világbajnokság is. S mivel az olimpia végéig itt maradhatok, edzenem kell.

– De azért nyilván másra is szakít időt.

– A kanadai hokisok egyik meccsére már van jegyem, s valahogy igyekszem még szerezni pár belépőt.