Nyílt levél Orbán Viktorhoz

„Igen, elkerülhetetlenül újra kell gombolni a mellényt, vissza kell térni az eredeti polgári szövetségi elképzelés módszertanához és moráljához, amelyet ’94 nyarán többek között én is javasoltam Neked.”

Tisztelt Elnök Úr!
Kedves Viktor !

Ha minden magyar felelős minden magyarért, az pláne igaz, hogy minden jobboldali felelős minden jobboldaliért.

Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy őszintén szembenézzünk a felelősségünkkel. Pártvezetők, párttagok, párton kívüli jobboldali közéleti szereplők, véleményformáló értelmiségi holdudvarok, jobboldali sajtó, civil szervezetek, kulturális, tudományos fórumok, műhelyek, és végezetül, de természetesen korántsem utolsósorban jobboldali szavazók – ki-ki mindenekelőtt a saját felelősségével.

Gratulálok Neked is, a pártnak is. A választás estéjén azt mondtad, „nem a Fidesz miatt érdemes szomorkodni, mert a szövetség ugyanolyan erősen került ki a választási küzdelemből, mint amilyen volt az elmúlt négy évben, de hazánk miatt bizony néhány könnycsepp indokoltnak tűnik”.

Igazad is volt, meg nem is. Mert ugyan mért ne lenne okuk a szomorúságra a Fidesz támogatóinak, ha a párt most is csak ugyanolyan erősen került volna ki a küzdelemből, mint négy éve. Evégre nem azzal az ambícióval futott neki az újabb próbának, hogy csak gyengébb ellenzéki párt ne legyen, mint volt, hanem azzal, hogy erősebb legyen. Legalább annyival erősebb, amennyivel átveheti a kormányzást. Ha ugyanolyan erős lenne is, épp elég oka volna a híveinek a szomorkodásra. De ráadásul tévedsz.

A Fidesz még a négy évvel ezelőtti eredményét sem őrizte meg. Az akkorinál sokkal rosszabb eredményt ért el. 2002-ben a vele közös listán induló MDF összesen megszerzett 24 mandátuma nélkül is maradt a Fidesznek 164 mandátum. Most viszont a közös listát állító társa, a KDNP 23 mandátuma nélkül csak 141 mandátumot szerzett. Vagyis épp 23-al kevesebbet, mint négy éve.


Másfelől persze igazad van, a Fidesz miatt nem érdemes szomorkodni, Nem, mert – ha kíméletlenül hangzik is ez -, megérdemelte, megérdemeltétek a vereséget. Csak a támogatóitok többsége és a haza, a nemzet nem érdemelte meg, hogy megint ne kapja meg azt a lehetőséget a boldogulásra, az önépítésre, gyarapodásra, megújulásra, egyéni és közösségi testi, lelki, szellemi egészségének, épségének helyreállítására és erősítésére, amelyet az általatok irányított kormánytól minden ismert és feltételezett hibátok, vétketek ellenére is sokkal inkább remélhetne, mint a szocialista-szabaddemokrata kormánytól.

A magamfajta ökoszociális szabadelvű konzervatívok politikai elkötelezettségének legalábbis ez a meggyőződés a lényege. Ha e sikeres képviseletre esélyt látnak, sok emberi hibáját, vétkét, modortalanságát, politikai tévedését, mulasztását is elnézik a jobboldal pártjainak, illetve hangadóiknak, de ha megsemmisül az esély, nincs értelme az elnéző magatartásnak. S ilyenkor muszáj a gyökerekig ásni. Erre sarkallja az embert az óhatatlanul felerősödő önvád, a saját felderengő, vélelmezett mulasztásaiért érzett lelkifurdalás is, mert az eredménytelenség persze visszamenőleg is megkérdőjelezi az elkötelezettségét. Pontosabban az ennek jegyében követett magatartását. Ha becsületes akar lenni, magának is fel kell tennie a kérdést, mi a felelőssége ebben a kudarcban.

Biztos-e, hogy jól választott, amikor érezve a bajok halmozódását, nem szólt, vagy túlságosan szelíden szólt. Jól tette-e, hogy csak annyi nyílt konfliktust vállalt a politikai ösztönei, elvei, meggyőződése diktálta igazságai képviseletében, amennyit vállalt. Hogy a politikátok, illetve a jobboldali sajtó, jobboldali közélet erősödő ellenszenves vonásaitól sokszor inkább elfordította a fejét, és a vigasztalan állapotok láttán elkedvetlenedve, önemésztő módon befele fordult, és átengedte magát a közéleti depresszió vonzásának. Megengedhette-e magának, nem volt-e túl olcsó vigasz, mentségkeresés, hogy hiszen ő már nem politikus, és később: hogy már a tanácsadó szerepe sem kötelezi, ha akarná se vehetné át a Ti felelősségeteket. Neki mindenekelőtt a közalapítvány, a TTFK, a Heti Válasz, az Intézet, a Gondola érdekeire kell tekintettel lennie. Úgysem használhat az őszintesége, nincs már rá fületek, nincs már rá szemetek. Hiszen mi másért követhetitek el mindazt, amit szóvá kéne tennie, ha nem ezért.

Amit a pártotok összességében képvisel, az a balliberális koalícióval összevetve még mindig a kisebbik rossz, a nyilvános egyenes beszéd, az őszinte bírálatotok viszont a meghallgattatás reménye nélkül csak rontana ennek a kisebbik rossznak az esélyén is. Igen, nincs már arra érzékenységetek, amit mondhatna. Azt hiszitek, a siker és/vagy a tábor érzelmi odaadása, rajongása Titeket igazol. Hiszen nem valamiféle egyedülálló politikai innováció volna az, amit előadhatna. Csak a kétszerkettő józansága szólalna meg magatartásotok bírálatában, a politikai egyszer egy logikája. Legalábbis ahogy ennek a parancsát, ennek a következéseit ő látja. Ha pedig így van, ha voltaképpen azt kérhetné csak számon rajtatok, aminek szerinte nektek is evidensnek kéne lennie, akkor ugyan milyen reményt fűzhetne az efféle bírálat rátok tett hatásához? Röviden, amit mondhatna, úgy fest, már épp azért nem érthetitek, amiért mondania kellene. Hogy ugyanis nektek nem evidens, aminek a jobboldal érdekeit okosan felmérő és képviselő konzervatív demokratáknak szerinte vitathatatlannak kéne lennie.

Ezek persze már csak a múlt visszahozhatatlan, újraélhetetlen, noha tanulságos dilemmái. A választási vereség azonban új helyzetet teremt.

Kedves Viktor! Ahhoz, hogy a létező jobboldal a kudarc okait megértse, tanulságait megfontolhassa, politikáját ezek nyomán módosíthassa, és a legközelebbi alkalommal kormánytöbbségre juthasson, az első, a legfontosabb módszertani parancs, hogy végre kíméletlenül őszinte legyen önmagához. Ne próbálja meg újra előadni azt a felelősségelhárító mismásolást, amit négy évvel ezelőtt előadott. Ne akarja az egységféltő pszichózisnak engedve megtakarítani hibáinak, tévedéseinek higgadt elemzését. Mikor van itt az ideje a mélyreható önvizsgálatnak, ha nem most, az újabb, még megrendítőbb politikai vereség után? Hiszen itt a friss, a négy évvel ezelőttinél sokkal lesújtóbb bizonyítvány. Kíméletlenül be van vésve a jobboldal leckekönyvébe az újabb elégtelen.

Sürgősen abba kell hagyni azt a szánalmas önsajnálatot és önáltatást, amit négy éve kezdtetek, hogy mi nem szenvedtünk vereséget, csak az élelmes második meg a harmadik összefogott, s a haza különben sem lehet ellenzékben, vagy hogy a legújabbat idézzem: az értékeink nem szenvedtek vereséget, s a Fideszért nem érdemes szomorkodni, mert megőrizte korábbi erejét.

Kezdhetnétek talán az őszinteséget a szövetségi politikátok vizsgálatával.

Az első választási forduló után nyílt levelet intéztem Dávid Ibolyához, az MDF elnök asszonyához, amelyben gratulálva neki pártja sikeréhez, arra emlékeztettem, hogy az MDF két fontos célt tűzött maga elé a választásra készülve. Az MDF parlamentbe jutását és a kormányváltást. Az első fordulóban elérték az egyik célt, bejutottak az Országgyűlésbe, megteremtődött az esélye, hogy újjáépítsék a jobbközép konzervatív pártját – írom. A másik céljuk azonban még nem teljesült. Ezért, bár vitathatatlan, hogy sok méltánytalan támadásban volt részük, hitelesen, méltó módon csak azzal kezdődhet a pártjuk megerősítésének munkája, hogy érdekeiket képviselve keményen tárgyalnak ugyan a Fidesszel, de meg akarnak, meg fognak egyezni, és aztán mindent megtesznek, hogy a kormányváltás feltételei is létrejöjjenek. Vagyis hogy a második fordulóban a kormányváltás valamennyi híve támogassa a visszaléptetések után talpon maradó egyetlen jobboldali jelöltet.

A levelet azzal zárom, „sok bölcsességet és nagylelkűséget kívánok mindőtöknek a következő napokra, hetekre. Nektek is meg a Fidesz vezetőinek is. Akik még tárgyalhattok egymással, a jobb jövő érdekében és reményében. S akiknek kötelező tárgyalniuk és megegyezniük.”

Kedves Viktor, ez a levél annak az Ibolyához küldöttnek a párja.

Valami efféle irománnyal alighanem akkor is elő kellett volna állnom, ha azt tapasztalom, hogy megértettétek a választási kudarc üzenetét. És készek vagytok a tanulságok levonására. Ennek azonban eddig kevés nyomát érzem. Így még indokoltabb, hogy rólatok is, nektek is írjak.

Olvasom a KDNP választmányi ülésén elhangzott szavaid. Az érzelmi politizálás félretételét, az ellenzéki együttműködés új fejezetének megnyitását javasoló Dávid Ibolyának válaszolva azt nyilatkozod, „az MDF-et az MSZP egyik tagozatának tekintem politikai értelemben. Ha rajtam múlik, így is fogunk hozzájuk viszonyulni, de erről kell egy külön testületi döntés is.” Illetve, hogy „a legnagyobb baj az lenne, ha a jobboldal erkölcsileg megbicsaklana”. Továbbá, hogy „nem lehet egyszer átmenni a másik oldalra, azután visszakéredzkedni. Ha ezt egyszer megengedi a szövetség, akkor darabjaira fog hullani.”

Nemigen értem ezt az álláspontot, amit érteni vélek belőle, azzal meg nem értek egyet. Ha a dolgot szó szerint vesszük, teljesen nyilvánvaló, hogy az MDF nem tagozata semelyik másik pártnak, így az MSZP-nek sem. Akkor tehát ezt csupán szóképnek kell vennünk. Ha jól értem, annak a meggyőződésednek akar ez egy különösen erős sugallatú metaforája lenni, hogy az MDF immár menthetetlenül az MSZP által bekebelezett, neki alárendelt politikai erő. Kész, vége, nincs mit kezdeni vele, nincs miről beszélni. Magyarázatot, érvet nem fűzöl a megállapításhoz, ezzel azt sugallva, hogy ilyesmire nincs is szükség, amit állítasz, voltaképpen evidencia.

A helyzet azonban szerintem nem így áll, kedves Viktor.

Korántsem evidencia. Hogy mennyire nem az, még a legközvetlenebb munkatársaid körében sem, elég elolvasnod a kabinetfőnököd, Navracsis Tibor május 3-i nyilatkozatát.

Emlékszünk, az MDF a második forduló előtt nem volt hajlandó megegyezni a Fidesszel a visszaléptetésekben, közös jobboldali jelöltek támogatásában. Pontosabban olyan előfeltételek teljesítéséhez kötötte a tárgyalások felvételét is, amelyek irreálisak voltak, elfogadásuk olyan mértékben rontotta volna a Fidesz mozgósító képességét, ami már magában elérhetetlenné tette volna annak a célnak az elérését, amiért egyáltalán rászánta magát az MDF-fel való egyezkedésre.

Az MDF elfogadhatatlannak talált álláspontját írásban is, rádió- és televízió műsorokban is több ízben bíráltam. Amellett érveltem, hogy a pártot ért sok, kétségtelenül méltatlan támadás ellenére is vállalniuk kellene a Fidesszel az összefogást. Egyfelől ez következne a korábbi, kormányváltás hirdető szavaikból, másrész ezt kívánja az ország, a nemzet érdeke. Harmadrészt ez az erősödni akaró MDF legközvetlenebb érdeke is, hiszen ha kiderülne, hogy az összefogás is kevésnek bizonyul a kormánytöbbség megszerzéséhez, azzal a morális emelkedettséggel, amit e lépéssel tanúsítottak, sokkal könnyebb lehet majd híveket szerezni, illetve visszaszerezni a jobboldali szavazók köréből.

Az MDF döntéshozói, illetve képviselőjelöltjei nagyobb része nem volt képes arra, hogy a párt Fidesztől elszenvedett sebein, sérelmein felülemelkedve, érzelmektől mentes, érdekeit okosan képviselő, racionális döntést hozzon. Ez tagadhatatlan és szomorú. De az az igazság, az eredmények ismeretében nem állítható, hogy ezen múlott a kormányváltás.

Ha az MDF az első szóra hajlandó tárgyalni, ha villámgyorsan megszületik a megállapodás Bod Péter Ákos közös miniszterelnök-jelölt személyében, és három-négy MDF-es egyéni jelölt javára hajlandó a Fidesz visszaléptetni az első fordulóban jobban szereplő jelöltjét, az MDF pedig a többi talpon maradt emberét a Fidesz-KDNP jelöltje javára, s a két pártvezető azzal állhat ki és szólíthatja meg a kormányváltás valamennyi potenciális hívét, hogy mindketten megértették az idő szavát, készek önkritikával nézni a múltat, gyakorolni az önmegtartóztatás erényét, illetve képesek felülemelkedni egyéni hiúságukon, és a közjó érdekére, a haza javára tekintettel készek összeegyeztetni pártjaik korábban összebékíthetetlennek látszó érdekét, és onnantól csak egy irányba ható pozitív üzeneteket kap a jobboldali politikusoktól a szavazó, azt hallja és látja, hogy a második fordulóban ennek az összefogásnak köszönhetően a kormányváltásért a korábbinál lelkileg, érzelmileg erősebb szövetség küzd, amelynek résztvevői a közös programot illető tartalmi vitákat a remélhető győzelem utánra halasztották. De bíznak abban, hogy meg tudnak majd egyezni, mert a megnevezett jelölt szavaival élve, ha van hozzá közös akarat, „összefésülhetők” a programok. Nos, a jobboldalnak talán ebben az esetben sem sikerült volna ledolgoznia az első fordulóban kialakult hátrányát.

Én ugyan a nyílt színen érveltem az álláspontjuk megváltoztatása mellett, és komolyan hittem is benne, hogy az ügy nem reménytelen. Ám józanul mérlegelve a helyzetet, magamban akkor sem gondoltam negyven százaléknál nagyobbnak a győzelem esélyét. Ettől függetlenül ma is helyesnek tartom az akkori álláspontom. Az MDF-ét pedig tévesnek, hibásnak. Amíg ugyanis van remény, addig nem lehet feladni, küzdeni kell. Másfelől a küzdelmet nem csupán a teljes siker, a kormánytöbbség megszerzése igazolhatta, hanem az ellenzéki pozíció javítása is. Erre pedig csakugyan garanciát nyújtott volna még ez a kései összefogás is. A Fidesz-KDNP-nek és az MDF-nek egyaránt több lenne ma a mandátuma, mint amennyit e nélkül szerzett. Ez aligha vitatható.

Ha akkor, a második forduló előtt a nélkül érveltem az MDF álláspontjának tarthatatlansága mellett, hogy a Ti felelősségeteket egy kifejtetlen utalást leszámítva szóbahoztam volna, már csak ezért is morális kötelességem, hogy visszatérjek az ügyre. Mert igaz, hogy az MDF vezetői hibáztak, igaz, hogy én kárhoztatom őket ma is azért, amit elmulasztottak megtenni saját maguk és a jobboldal helyzetének javítására, ebből azonban még csak véletlenül sem következik, hogy helyeselném, hogy Ti ma a jelek szerint az MSZP érdekeinek szándékos szolgálatáról szóló, jobbról korábban is hangoztatott vád bizonyítékának tekintitek ezt a súlyos hibát, mulasztást. Ahogy valahol a választási kudarc után azon frissiben nyilatkoztad, az álarc levételének. Nehogy az MDF-fel kapcsolatban az elmúlt években folytatott politikátok visszamenőleges igazolását olvassátok már ki abból a hibás lépésből, amelynek a bekövetkezéséért rajtuk kívül épp Titeket terhel a legkomolyabb felelősség.
Nekem minden morális alapom megvan arra, hogy tetemre hívjam őket, számon kérve rajtuk a választás előtt hirdetett kormányváltó elkötelezettségüket. Hiszen erre alapozva döntöttem úgy, hogy megosztom a szavazatomat, egyéniben a Fidesz-KDNP jelöltjére voksolok, a listák közül viszont az MDF-ére. A választás pillanatához közeledve egyre erősebben féltem ugyanis, hogy a Fidesz-KDNP egyedül már nem juthat többségre. A kampányotok szellemi sivársága és elképesztő hibái, botrányai pedig, a Vizsla-faxtól, a szerver-feltörésen és a Bagó-történeten át csak erősítették azt a korábban is szilárd meggyőződésemet, hogy az ország, a nemzet javát az szolgálná, ha a Fidesz nem maradna a jobboldal egyedüli életképes szereplője.

Egy olyan végletesen centralizált, a demokratikus döntéshozatali rendet, kiválasztási mechanizmust és belső önkorrekciós folyamatokat olyan mértékben elsorvasztó, paralizáló, és finoman szólva is érdes politikai kultúrájú párt, amilyenné a Fidesz az elmúlt években átalakult, túlságosan nagy kockázatot jelent egy jobboldali demokratának is. Hiszen mindennek köszönhetően kívülről nézve vagy alaktalan masszának látszik, vagy olyan politikai vegyeskereskedésnek, aminek az üzemeltetője se tudja tán, hogy mi és miből mennyi van benne voltaképpen. Egy ilyen párt ugyanis belülről nézve se mutathat sokkal beszédesebb képet, ha akarna se lehetne tisztában magával. Azzal, hogy valójában miféle is a nyilvánvalóan létező belső szellemi tagoltsága, pontosabban, hogy milyen politikai irányzati tagoltsággá változna ez át, ha a kiforrását és ennek a szabályozott megnyilatkozását engedné a szervezet belső rendje. Épp ezért a támogatói számára is kiszámíthatatlan. Konzervatív szemmel ez különösen aggasztó.

Bízva abban, hogy hasonlóan gondolkodó másokkal együtt átsegítjük az MDF-et a választási küszöbön, egyszerre reméltem szolgálni a kormányváltás érdekét, és Fidesz- Magyar Polgári Párt külső kontrolljának megerősítését. S ezáltal a jobboldal és az ország érdekét. Mert az MDF a szintén okkal kifogásolható sok hibája, vétke ellenére, az utóbbi időben hirdetni legalábbis azt a párbeszédképes, a nemzeti integrációra általam egyedül alkalmasnak vélt, szabadelvű konzervatív politikai kultúrát hirdette, aminek az elkötelezett híveként, szószólójaként egykor mellétek álltam. Talán joggal gondolom tehát, hogy nekem megvan ahhoz a morális alapom, hogy számon kérjem rajtuk a mulasztásukat. De nehogy abba a hamis látszatba keveredjek már, hogy miközben az elmúlt években, ha visszafogottan is, de inkább elleneztem, mintsem támogattam a velük szembeni politikátokat, most aláírom a következtetést, amely szerint utólag igazolódott annak a helyessége.

Kedves Viktor! Kétszer mentetek a falnak eddig a szövetségi politikának ezzel az önpusztító stratégiájával, módszertanával és stílusával. Nem volt még elég? Nem előre kell menni ezen az úton, és újabbakkal tetézni meg a korábban elkövetett hibáitokat, hanem mielőbb visszafordulni róla.

Nem szabad a jobboldalnak erkölcsileg megbicsaklania – mondod. Először is ki az a jobboldal, mi az a jobboldal, hogy úgy érezheted, magától értetődően nyilatkozhatsz a nevében, ötlik fel az emberben a kérdés. Nyilvánvalónak látszik, hogy ez ismét csupán annak a meggyőződésednek a metaforikus kifejezése, hogy a jobboldal azonos a Fidesz-KDNP szövetséggel. Sem a parlamenti MDF, sem a parlamenten kívüli MIÉP-Jobbik nem tartozik hozzá. Ha az ember racionális politikai nyelven beszél, csak azt mondhatja erre, hogy ez tévedés. Az MDF magát formálisan is jobboldalinak nevezi, és a parlamenti ellenzékben foglal helyet ugyanúgy, ahogy a Fidesz és a KDNP. S ha nem hárítja el magától a besorolást, a „se nem bal, se nem jobb” jelszavát hirdetve, akkor azért a MIÉP-Jobbik is jobboldali alakulatnak tekinti magát.

Adódna egy értelmezési lehetőség, amely elfogadható jelentést kölcsönözne a megfogalmazásodnak, ha arra akarnál célozni vele, hogy míg az MDF ma már inkább jobbközép pártnak tekinthető, a MIÉP-Jobbik pedig az alkotmányos szélsőjobb képviseletének, közöttük a Fideszre ma már a jobboldali jelző a legtalálóbb. Ám tartok tőle, hogy nem erre gondolsz. Hanem csupán az „egy a tábor, egy a zászló” programjának némiképp módosított üzenete ez. Annyi a változás csupán, hogy innentől nem a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség akarja magába olvasztani a jobboldalon rajta kívül létező politikai egzisztenciákat, hanem a Fideszt és a KDNP-t összefogó Szolidaritás Szövetség. Vagyis ha jól értem a stratégiai célt továbbra sem akarod feladni. Nem a létező jobbközép erők szuverenitásukat tiszteletben tartó integrálásában gondolkodsz, hanem változatlanul a bekebelezésükben, az alárendeltként való betagolásukban. Igaz, innentől a betagoló szervezet formálisan legalábbis kétfejű.

Ezek szerint tehát engedsz annyit a korábbi elképzelésedből, amennyit az erő hatására muszáj engedned, de egy centivel sem többet. A szövetségi politikád lényegében változatlanul helyesnek véled, csak a megváltozott erőviszonyok között a jövőben némiképp módosítva képviseled.

Kedves Viktor, nem kétséges előttem, hogy helytelenül teszed. A tanulság, amit a két választási kudarc után elkerülhetetlenül le kell vonnod, le kell vonnotok, hogy vissza kell térni a jobbközép összefogás eredeti eszméjéhez. És nem lépésenként hátrálva visszafele, mindig csak a kényszernek engedve, hanem egyetlen bátor, őszinte elhatározással. Belátva és nyíltan kimondva, hogy újra kell gombolni a mellényt, mert rossz útra tértetek. Nem most, a kampányidőszakban, nem is az előző választási vereség után, hanem még 1996-ban, amikor felhagytatok a szuverén jobbközép politikai pártok egymáshoz közeledését ösztönző szereppel. Az önállóságuk tiszteletben tartásán, érdekeik egyeztetésén alapuló együttműködés szervezésével. Vagyis a jobbközép integráció gondolatával. A jobbközép erősödésének ez volt a valóban konzervatív útja, a létező viszonyokkal, a lehetséges résztvevők társadalomlélektani adottságaival is számoló elképzelés. A meglévő erőforrásokkal gondosan, takarékosan bánó szövetségépítés. Amelynek a logikája szerint csak olyan mértékben és akkor kaphatott volna az egymáshoz közeledés szorosabb szervezeti formát, ahogy annak a felek közötti bizalomerősítő együttműködés folyamata megteremti a lélektani feltételeit. És olyan formát kellett volna kapnia, amely képes összeegyeztetni az együttműködő felek szuverenitásuk fenntartására való igényét és a jobbközép közös érdekét a szavazatok maximalizálására. Illetve olyan formát, amely csak a választási rendszerünk sajátosságaiból következő legszükségesebb mértékben korlátozza az előbbi igényeket az utóbbi érdek által.

Amikor a polgári együttműködés gondolatával, illetve a Fidesszel való szorosabb szövetség tervével szembeni, párton belüli ellenállást tapasztalva az MDF mérsékelt konzervatív irányzata kiszakadt a pártból és MDNP néven önálló alakulatot hozott létre, a Fidesz elkövette azt a morálisan hibás, mert pártjának rövid távon ugyan gyümölcsöző, de a jobbközép erőgyarapodásának szempontjából káros, a bizalmi viszonyt romboló és pazarló hatású lépést, hogy nem a nézeteihez közelebb álló, bár kétségtelenül gyengébb politikai csoporttal kötött szövetséget, amely éppen a vele való szoros együttműködés reményében szánta el magát az MDF-ből való kiválásra, hanem az MDF-fel, amelynek furcsa mód épp e kiválás ébresztette fel hirtelen az együttműködési hajlandóságát. Nem függetlenül persze az MDNP-be kivonulókkal szembeni édes bosszú kiélésének vágyától.

Ekkor váltott a Fidesz a jobbközép erőgyarapítás szerves előreviteléről, vagyis konzervatív útjáról, a felek önállóságát tiszteletben tartó együttműködés elmélyítéséről az erőgyarapítás radikális módszerére. A párt erősítésének arra az útjára, amely csak a Fidesz rövid távú érdekeit nézi, és nem törődik a veszteséggel, ami szükségképpen jóval nagyobb lett, és végső soron a konzervatív módszerű építkezéssel megtartható, megnyerhető erők nem jelentéktelen részének elvesztését eredményezte. S bár ’98-ban e veszteség még nem akadályozta meg a polgári szövetség kormányra jutását, 2002-ben már tagadhatatlanul döntő szerepet játszott a polgári kudarcban az a politika, amely az MDNP-t erőszakkal kívül tartotta a jobbközép összefogáson, holott a Fidesz és az MDF vezetőinek hiúsági szempontjait nem számítva minden érv a bevonása mellett szólt.

Igen, elkerülhetetlenül újra kell gombolni a mellényt, vissza kell térni az eredeti polgári szövetségi elképzelés módszertanához és moráljához, amelyet ’94 nyarán többek között én is javasoltam Neked. Amikor az volt a kérdés, hogy a választási kudarc után van-e értelme ragaszkodni a harmadik pólus, a liberális közép stratégiájához, amellyel a ’94-es választásnak futott neki a párt. S ha nincs, amiben akkor már kevesen kételkedtek a párt vezetői között, mi a teendő az életképes politikai alternatíva létrehozása, az antikommunista erők hatékony összefogása érdekében.

Előkerestem most azt a fogalmazványt, amelyet akkori elnöki tanácsadódként az MDF és a KDNP vezetőinek küldendő Fidesz-javaslat céljából írtam a felkérésedre. E tekintetben igen keveset változott a felfogásom. A jobbközép politika feladatáról, lényeges jegyeiről, és a történelmi okoknál fogva széttagolt polgári liberális, nemzeti liberális, kereszténydemokrata, konzervatív nemzeti középerők összefogásának szükségességéről és kívánatos módszeréről vallott nézeteim voltaképpen ugyanazok, mint akkor.

A Ti felfogásotok viszont sajnos jelentősen megváltozott. Ebből az elmúlt két választáson elszenvedett jobboldali kudarc szinte valamennyi fontos oka levezethető. Mert persze sok minden másról is beszélni kéne, a párt elhibázott szövetségépítési stratégiája, módszertana, stílusa korántsem magyaráz meg mindent, ami magyarázatot kíván.

Hogy mást ne mondjak, egy olyan párttól, amely demokratikusan tagolt belső szervezetre alapozza a párton belüli egység létrehozását, és folyamatos újraalkotását, sokkal inkább lehet remélni, hogy a szövetségi politikájában is szuverén erők érdekeit kölcsönösen kielégítő összefogásban, vagyis valódi integrációban gondolkodik, mint attól, amely valami különös pszichózis vonzásának engedve egyre erőteljesebben az első embere iránti feltétlen odaadásra építi a belső egységét is.

Kedves Viktor, ma is Te vagy az első ember, a legnagyobb felelősség ma is a Tiéd. Azért is, hogy mivé válik ez az impozáns méretű építmény, amit létrehoztál, létrehoztatok. Hogy mivé lesz annak a tábornak az ereje, amely szavazataival mögétek állt. Mert az átalakulása elkerülhetetlen. A Te pályádon csak az hozhat emelkedést, ha szívvel, lélekkel képes vagy átadni magad annak a munkának, ami sok tekintetben az ellenkezőjét kívánja tőled, mint amire az utóbbi éveid feltetted. Neked csak egyetlen méltó szerep kínálkozik ma a meggyőződésem szerint. Ha ennek az építménynek a lebontását és új alapokon való felépítését is képes leszel kezdeményezni és irányítani. Ha nem ez történik, a jobboldal számára a belátható időben elérhetetlen célnak látszik a kormányváltás.

Múlhatatlanul szükség van a pártban az alulról történő kiválasztódást intézményesítő, belső szellemi és személyi alternatívák kialakulására és szabályozott küzdelmére, együttműködésére alkalmas új szervezeti rend elfogadtatására.

Aminek eredményeként elképzelhető akár a mai Fidesz-Magyar Polgári Párt és frakciója kettéválása is. Én legalábbis felsejleni látom a mai alakulat homályából egy erőteljesebb ökoszociális elkötelezettséget tanúsító vidékcentrikus konzervatív párt körvonalait, amelynek a magját a Nemzeti Fórum, a Kisgazda Polgári Egyesület és a Magosz mai képviselői alkothatnák. Ennek valószínűleg több esélye lenne, hogy befogadja a különféle kisgazdapárti szervezeti töredékeket és nagyobb arányban nyerje meg magának az egykori hagyományos kisgazdapárti szavazókat is, mint ahogy a Fidesznek sikerült. S talán a Jobbik kiutat kereső, a MIÉP-től eltávolodó része is könnyebben otthonra találna benne és a KDNP-ben, mint a mai Fideszben.

A frakció és a párt másik része pedig visszatérhetne a ’98-ban nyertes szabadelvű konzervatív, polgári párti egyéniséghez, arculathoz. Városiasabb polgári, mérsékelt konzervatív programhoz, stílusjegyekhez. S e két alakulatnak és a KDNP-nek kellene létrehoznia egy a mai Fidesz-KDNP kapcsolatnál lazább, hárompárti szövetséget. Amely két választás között természetesnek tekinti az alkotóelemei önálló működését, még mértékkel az egymással való rivalizálásukat is, de a választást megelőzően az aktuális erőviszonyaikat tükröző közös ernyőszervezetbe fogja össze őket. Ez állít közös jelölteket és listákat. Az alkotóelemei erőviszonyait tükröző arányban osztva el a pozíciókat.

Kedves Viktor, ha a helyedben lennék, egy ilyen gondolkodási, újraszerveződési folyamatot kezdeményeznék a következő kongresszuson. Hogy aztán a konkrét lépésekre mikor, milyen formában kerül sor, elválik. Sem sürgetni, sem sokáig halogatni nem érdemes a dolgot. Ha normális rendben, a párt mai vezetőinek egyetértésével, általad, általatok kezdeményezve és irányítva megy végbe a mai Fidesz szellemi, politikai belső tagolódása és szervezeti kereteinek átalakítása, az már rövidtávon is meghozhatja a Fideszben érthetően felerősödött belső feszültségek csillapodását, és az önemésztő belső küzdelmek helyett, amelynek az eredménye csak az összeroskadás vagy a lassú lemorzsolódás lehet, elkezdődhet a valóban perspektivikus munka, a rokonszenvezők, a támogatók körének bővítése.

Ennek a létrehozandó ernyőszervezetnek, illetve az önálló elemeinek párbeszédre késznek kell lenniük az MDF irányában is. Még akár az is elképzelhető, hogy egy ilyen egyenjogúságon alapuló új szövetségnek az MDF is részese lehet valamikor.

Egy bölcs politikus, amint szokták volt mondani, nem ismeri azt a szót, hogy soha.


Sok lelkierőt kívánva, barátsággal üdvözöl:
Elek István