Tamás Gáspár Miklós: Egy rágalmazóra

Tamás Gáspár Miklós: Lehet, hogy „önsorsrontó” dolog itt közzétennem ezt a tiltakozást, hiszen Magyarországon elvégre nyolcszázezer tagja volt az állampártnak (Romániában meg majdnem hárommillió, ennek – állítólag – több mint tíz százaléka magyar), s ők megsértődhetnek rajta, hogy én ilyen vehemensen kikérem magamnak ezt a gyanúsítást. Hiszen ha ezt én ilyen szégyenletesnek tartom, akkor vajon mit tartok felőlük… De nem óhajtok általánosítani. Az én politikai identitásomnak a középpontjában áll az, hogy elképzelhetetlen, hogy állampárttag lehettem volna. Ám azt is tudom, hogy egypártrendszerben a párttagság nem föltétlenül politikai állásfoglalás volt, hanem – udvariasan fogalmazva – strukturális adottság sokak számára. Ezt az is bizonyítja, hogy a volt „kommunista” párttagok ma egyáltalán nem kizárólag baloldaliak, politikai nézeteik éppúgy megoszlanak, mint a másokéi. Újabb – kifejezetten drámai – bizonyíték, hogy éppen ebben a lapban dr. Kemény Csaba kollégám védi meg Kádár Jánost (Méray Tibor esszéjével szemben), az a Kemény Csaba, aki a Kádár-rendszer egyik legutolsó politikai pörének volt az ártatlanul elítélt vádlottja, ő – a pártból kizárt autentikus, idézőjel nélküli kommunista – kitart az eszméjét (mai véleménye szerint) megtestesítő néhai párt mellett, fütyülve saját sérelmére, és szemben a bukott egypárt KB-titkáraival és minisztereivel, akik közül nem kevesen az új évezred nagytőkései. Ez a magatartás, bár politikailag természetesen nem értek egyet Kemény Csabával, erkölcsileg bámulatos.

(Népszava, 2007. június 12.)