Szülőhazám Magyarország, otthonom a föld

Szakcsi Lakatos Béla vágyai beteljesedtek: valaha arról álmodozott, hogy híres zeneszerzővé és a dzsesszzene jeles előadójává váljon. Ma már Zürichtől Varsóig, Észak-Amerikától Ázsiáig a legrangosabb fesztiválokon lép fel, világhíres előadókkal. De a kultúra igazi bölcsőjének azért Európát tartja.

A külföldi zenészekkel való együttműködéséből az ütős George Jindával közös lemezek tűnnek ki – a George Jinda és Chieli Minucci alkotta Special EFX szólistájaként Szakcsi tizenegy korongon szerepelt szerzőként, illetve előadóként.

Legfrissebb alkotása, a Szent Iván-éji álom, az első világzenei musical a szegedi Dóm téren hatalmas sikert aratott. A közeljövőben, október 1-jén Szakcsi három világsztárral koncertezik a Műpában. Interjúnk.

– Gyakori jelenség, hogy klasszikus zenészek behódolnak a dzsessznek. Mi van a dzsesszben, ami ennyire csábító egy zenész számára?
– Az improvizáció. A rögtönzés olyan fantasztikus dolog, ami szenzációs élményekkel látja el a zenészt, többek között valamiféle izgalommal is, mivel a rögtönözés rizikó, bele lehet bukni. Az improvizáció által a zenész idegen, új és különös utakat jár be. Ha mindennap ugyanazt kellene csinálnom, boldogtalan és kielégítetlen ember lennék, és azt hiszem, nem csak én vagyok így ezzel, tehát az improvizálás létfontosságú, s ehhez a dzsessz kitűnő médium. Szerintem semmi sem létezik improvizálás nélkül, minden azon alapszik, az emberi kapcsolatok s a szerelem is.

– Azért a klasszikus zenében is van némi improvizálási lehetőség...
– Igen, Mozart kiváló példa erre, hisz kadenciákat hagyott minden tételében, ami lehetőséget ad a zenésznek, hogy rögtönözhessen. Éppen ezért gyakran játszom Mozartot, természetesen azt sem hagyományosan, mivel a kadenciákba dzsesszmelódiákat improvizálok, ami által ötvöződik a dzsessz és a klasszikus zene.

– A hatvanas években kezdett el dzsesszt játszani Magyarországon. Akkor milyen volt a magyar dzsesszélet?
– A hatvanas években a dzsessz még nem volt színpadi „műfaj”. Az ötvenes-hatvanas években a magyarországi dzsessz elsődleges terepe a szórakoztató- és vendéglátóipar volt, ebben a körben játszottak legkiválóbb muzsikusaink, többek között a gitáros Kovács Andor. Jómagam is az ő együttesében tűntem fel. Örökzöld melódiákat játszottunk dzsesszhangzással és improvizálással. Tehát a vendéglátóipar nem a legnagyobb szabadságot nyújtotta a zenészek számára, beszorított, ezért is határoztam úgy, hogy kimegyek Amerikába, New Yorkba, hogy kibontakozzak és teljesen átadjam magam a dzsessznek. Így találtam rá a fúziós dzsesszre, amely a rock és a dzsessz keveréke, mely abban az időben egy egészen új ágazata volt a műfajnak, s úgy éreztem, ezt el kell hoznom Magyarországra.

– A nyolcvanas évek derekán szerződést kötött az amerikai GRP kiadóval, továbbá világhírű amerikai zenészekkel játszhatott együtt. Hogyhogy visszatért Magyarországra?
– Isten így akarta. A nagy amerikai lemezcéget, ahol szerződésem volt, felvásárolták. Jó barátom és partnerem, George Jinda lebetegedett, meghalt a legjobb amerikai szaxofonos barátom, továbbá elhunytak a feleségem szülei éppen akkor, amikor már folyamatban volt a zöldkártyám intézése. Úgy gondolom, hogy mindez isteni jel volt, hogy haza kell térjek. 2000 környékén újra próbálkoztam, meg is kaptam a munkavállalási engedélyt, ami nem a legegyszerűbb dolog, és nem sokkal később összedőlt a két torony szeptember 11-én. Nagyon úgy tűnt, a fentiek nem akarták, hogy én újra Amerikába menjek. Ez után az esemény után rájöttem, hogy Amerikának vége, s hogy Amerika elsüllyedt, csak a marketingre adnak, a minőségre kevésbé. Egyre több amerikai periférikus művész, beleértve a dzsesszzenészeket is, jön Európába, mert Európa még mindig a kultúra bölcsője.

– Tehát megérte itthon maradni.
– Mindenképpen. Magyarországon éltem meg harmadik virágzásomat, mégpedig az Acoustic World Music albumommal, mely nemcsak egy nemzet zenéje, hanem mindenkié, mivel ez az album ötvözi a négy fő zenei vonalat: a klasszikus zenét, a dzsesszt, a népzenét és a popot. Meggyőződésem, hogy ez a 21. század zenéje. A világzenével is nagyon tudok azonosulni, hiába Magyarország a szülőhazám, de a föld az otthonom, ezért a világzene a részemmé vált.

– Sokan tagadják az európai dzsessz létezését. Önnek mi a véleménye?
– Igen, a feketék nem ismerik el az európai dzsesszt, számukra a dzsessz csakis az övék. Érdekességként azért elmondanám: lehet, hogy a feketéké a dzsessz, de az évek során kinőtte magát, és szükség volt arra, hogy a klasszikus zenéhez nyúljanak, például Bartókhoz. Az európai dzsessznek más a kiejtése, vagyis az európaiak más időben és más hangsúllyal játszanak. A fekete dzsesszzenészek egyetlenegy dzsesszzenészt fogadtak el, Django Reinhardtot, a cigány származású belga gitárost. Amikor ezt meghallottam, rögtön megihletett, és elkészítettem a New Hungarian Gipsy Jazz albumomat, mely ötvözi az oláh cigányzenét, az avantgárd dzsesszt és Ligeti György kortárs zenéjét.

– Ön sok hírességgel zenélt együtt. Milyen volt például Frank Zappával játszani?
– Amikor Frank Zappa megérkezett Magyarországra, kijelentette, hogy három cigány zenésszel szeretne együttműködni, így kerültünk mi a képbe. Rendkívüli szabad és könnyed ember volt, ami kivételesen fontos egy zenésznél.

– Mit tervez a közeljövőben?
– Sok mindent. Például Szabó Gábor rendező Három esküvő című filmjéhez írok zenét, de nagy álmom, hogy egy „cross-over” operát írhassak, melyben megmutatkozna a dzsessz, a népzene, a popzene és az opera.