Csontos János: A kávéházi kirakaton át kitekintve a falusi ember nemcsak titokzatos, hanem civilizációsan kiiktatandó elem is. Sajnos átnevelő táborba a fránya demokratikus korlátok miatt nem vihető – ezért erőnek erejével fel kell őt emelni magunkhoz. Vezessük hát rá a média hatalmával, hogy nincsen más útja! Vegyük el a vasútállomását, a kispostáját, az iskoláját! Láttassuk be vele: a város nélkül nem megy semmire. Nézzük le azért, mert esetleg a földet túrja, vagy a bűzös állatokkal bajmolódik – de tartsuk azért természetesnek, hogy bagóért adja át nekünk mezőgazdasági termékeit. Érjük el, hogy ne a hátsó kertből, hanem a szupermarketek zöldséges polcairól szerezze be a paradicsomot – akkor a globális pénzügyi és hitelválságokba is könnyebben bevonható. Adósítsuk el minél inkább: akkor majd nem fog nevetséges kisgazda és kereszténydemokrata szólamokat hallatni, meg a termőföldet is készségesebben kótyavetyéli el az ugrásra kész nemzetközi tőkének. Ám ha mindez meg is történik, akkor se érdemeljen kulturális kíméletet: hiszen ő maga a mucsai reakció. Haláláig éreztessük vele, hogy városi bár lehet, de urbánus soha: mindig csakis mi maradunk a szürkeállomány. A kávéházi kirakaton kitekinteni persze másképpen is lehet: például úgy, ahogy a szociografikus írók két nagy nemzedéke (a háború előtt Illyés Gyuláéké, a kádári lefojtottságban pedig Csoóri Sándoréké) tette. Ők még tudták, hogy a vidék megtermékenyítő impulzus a nemzeti magaskultúra számára, nem pedig civilizálandó gyarmat. Nemcsak járták a vidéket, de a népből is vétettek. Manapság például feltétlenül ott volna a helyük Dejtáron, ebben a kicsiny nógrádi faluban, ahol szombaton már másodízben rendeznek népdaléneklő versenyt. „Nemzetközit”, hiszen az Ipoly mindkét partjáról hivatalosak rá az iskolások, hogy bartóki módon, „csak tiszta forrásból” merítsenek.
(Magyar Nemzet, 2008. október 16.)
