Kristóf Attila: Amikor pókom úgy kétcentisre nőtt, s hosszú, szőrös lábaival egy szempillantás alatt a háló egyik végéből a másik végében termett, egy picit félni kezdtem tőle. Hangot sosem adott ki, némán szőtte hálóját, egyszer, amikor az ujjammal megérintettem az egyik szálat, szinte ráugrott a kezemre. Ahogy eljött az ősz, egyre kevesebb lett a bogár. A hidegben a fecskék is éhen haltak. Pókom helyzete rosszabbra fordult, néha napokig, hetekig nem fogott semmit. Elhagyta a jó szerencse. De büszke és bátor teremtmény lévén, nem adta fel. Egyre nagyobb hévvel szőtte hálóját, amely egyre bonyolultabb és áthatolhatatlanabb lett. Így ment ez mind az ideig, míg a pók be nem fonta saját magát. A háló rengett, remegett vergődésétől, sietett volna vélt zsákmányához, de minden lába le volt kötözve, saját vérét meg mégsem szívhatta ki. Aztán október végén magára hagytam. Hogy mikor adta fel reménytelen harcát, én nem tudom…
(Magyar Nemzet, 2008. november 4.)
