Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung (Faz.net)
A konzervatív német napilapban Georg Meck Az Opel nem ezt érdemli című cikkében elemzi az autógyár egyre átláthatatlanabbá váló odüsszeiájának okait. Sok rosszat el lehet mondani az Opelről: megroggyant imázs, hatalmas veszteség, alkalmatlan menedzserek. Ami azonban hónapok óta állítólagos mentőakció címén zajlik, azt senki sem érdemli meg: sem a márka, sem a munkások, s amúgy a publikum sem – írják.
Már a cím is félrevezető, amellyel a darabot előadják – „ajánlattevők versenye” –, ami normális esetben azt jelenti, hogy többen ugyanazt szeretnék: vásárolni. Azonban egyetlen befektetőnek nevezett érdeklődő sem kíván valódi pénzzel fizetni. Ami az osztrák, orosz, belga és kezdetben az olasz és kínai befektetőket érdekelte: a modern gyárak, a jó mérnökök, az új piacok megszerzése – és az adófizetők pénzének megkaparintása. A vállalkozás kockázatát az állam viseli.
Rüsselsheimben és Berlinben éppen ezért azt beszélik, már nem érdekes, hogy valaki hoz-e pénzt vagy sem. 1,5 milliárd euró hitelt már engedélyezett a német kormány. Azonban kérdés, miért kell az államnak mesterségesen életben tartania egy autógyárat.
Lassan egy éve tart az Opel-versenyfutás, s mint minden ilyen esetben, a történetnek van egy-két nyertese. Először is Karl-Theodor zu Guttenberg, a fiatal gazdasági miniszter, aki „hosszú távú koncepció” refrénjével belopta magát a németek szívébe.
Jól jártak a tanácsadók, a jogászok és a reklámstratégák, akik a harctér szélén csinos napidíjakat számolnak fel maguknak. S nem szabad elfeledni Dudenhöffert és társait, az úgynevezett autóipari szakértőket, akik irodáikban magyarázzák az ágazat világhelyzetét, különös tekintettel a GM-re. Csak éppen a válság okaiban nem változott semmi. Az emberek még mindig inkább vesznek Volkswagent, Toyotát vagy éppen Peugeot-t, mint Opelt. A cég megmarad egy támogatott vállalatnak.
Az az elképzelés, hogy Rüsselsheim elszakadhat a gyűlölt amerikai anyavállalattól, szintén illúziónak bizonyult. Jogilag az Opel önálló, s létezik egy saját kassza is, ami sajnos állandóan üres. De továbbra is a General Motors van döntési helyzetben. 35 százalékot a GM közvetlenül birtokol, 65 százalékot ugyan áttételesen, de erre szintén jelentős befolyással bír. S mindezek felett ott trónol az amerikai állam, a GM átmeneti tulajdonosa.
Focus (Focus.de)
A müncheni hírmagazinban Iris Mayer A világos irányvonal egy kígyó című cikkében elemzi a tartományi választások utáni szociáldemokrata dilemmát. Az SPD Baloldali Párthoz fűződő viszonya skizofrén – írják. Kezdetben az elutasítás volt a jellemző a viszonyukra, majd jött a koalíció a keleti tartományokban. Állítólag ez országos szinten semmit sem jelent, s e magyarázatot még el is kellene hinni.
Az SPD türingiai logikáját követve a harmadiknak van joga meghatározni a miniszterelnököt, így a Saar-vidéken Oskar Lafontaine-t kellene hatalomba segíteni. 1994-ben Reinhard Höppner a szászország–anhalti választások után kijelentette: nem fognak együttműködni a PDS-szel. A választások után vörös-zöld kormányával mégis a posztkommunisták külső támogatásából élt.
Négy évvel később Harald Ringstorff Mecklenburg–Elő-Pomerániában megalakította az első vörös-vörös koalíciót, amit 2002-ben Berlin követett. Azóta a posztkommunistákkal fenntartott koalíció az ország keleti felében szalonképesnek számít. 2007-ben a csapásirányt Kurt Beck határozta meg, amikor kijelentette: nyugaton semmi esetre sem lépnek koalícióra a Baloldali Párttal. A 2008. januári hesseni választások után Beck már másként látta. Az új irány: minden tartományi szervezet azt csinál, amit akar. Hivatalosan ez a logika szövetségi szinten nem érvényes.
