Íme, hát megleltem hazámat

Közeledett a költészet napja, Jószef Attila születésnapja. Csak álltam és egyetlen József Attila-verssor sem jutott eszembe. Nem beszélgettem a költőről senkivel, József Attila mégis egyszerre csak bennem élt, nem mint irodalom, hanem mint sors, és néma fájdalommal töltött be.

Egyszer mesélte valaki, hogy elérzékenyült, amikor egy eredeti József Attila-kéziratot foghatott a kezébe. Én meg csak bámultam rá bambán, nem értettem. De most, most nem tudom, hogy történt, ugyanilyen megindulás fojtogatott. Nem tudom, mi készítette elő azt a lelkiállapotot, hogy most már túlcsorduljon, s a föltépett jelenben megérezzem mindazt, amit Magyarországon oly furcsán is, de ritkán érezhet ennyire az ember: a hazát.

Csak sétáltam, aztán elvetődtem a sínekhez, s tompán, dobogva, titkosan elkezdett sírni bennem egy vers: „Íme hát megleltem hazámat…”. Minden lépés közelebb vitt ahhoz a földhöz is, „ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet”. És már jólesett a lábam sajgása, a kilométerek fogyhatatlan egyformasága, jólesett a végeláthatatlan út. Az a föld fáraszt ki, mely „befogad, mint a persely”. És nem, még ma sem kell a „vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy új világ, jog, föld”.

Úgy látszik, vannak dolgok, amelyek sokak számára üres ideológiák maradnak, pedig tele vannak érzelemmel és tartalommal, s egyszerre váratlanul fölszakadnak az emberben, s lesznek pusztító vagy építő erővé, mint a szerelem. Mikor visszafelé indulok, még mindig bennem a tompa kín. Nem ér az semmit, ha százszor is ismételgetem, hogy „Íme hát megleltem hazámat”. Valami más kell, más orvosság és más fegyver, aminek a jelenben csak segítőtársa lehet: a múlt tisztelete. De vajon megvan-e ez az okos fegyver az emberek lelkében?

Április 11. a költészet napja. Megfoghatatlan és utolérhetetlen. Lágy és kegyetlen, valós és valótlan, de mégis pótolja azt az életet, amit nélkülözünk. A művészet pont olyan szükséglete az embernek, mint az evés vagy az ivás. Ebbe nem haraphatunk bele, mint egy szelet kenyérbe, de ugyanolyan ürességet érezhetünk a hiányában. A költő sorsa? Százszor megfeszülni a kereszten. Felfogni minden fájdalmat és megszenvedni az összes rosszat, amit a világ elfelejt. Kikiáltani, hogy „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm”. És ezért vállalni a következményeket.

Hogy mit jelentenek számunkra a versek? Már nem a hosszú memoritereket egyik napról a másikra. Hanem az önmagunknak is félve, elsuttogva bevallott vágyakat, félelmeket. Az igazságot. Szép köntösbe bújva. A hetedikek mi magunk lettünk. Ideje indulni. Nem nézni többet a dinnyehéjat. Feladatunk van. „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”