Rossz hírű, ócska lebujoktól a világhírnévig + Videók

Portugáliáról manapság leginkább a pénzügyi válság juthat eszünkbe, ha nem vagyunk futballrajongók, persze a nyár közeledtével mint lehetséges úti cél is szerepelhet terveink között az Ibéria-félsziget azúrkék tengerparttal és zamatos borokkal rendelkező országa. Ha valaki jobban el szeretne mélyedni Portugália szépségeiben, közelebbről megismerni ezt a nemzetet, akkor nemcsak az egykori hódító nagyhatalom történelmi és képzőművészeti gazdagságát ajánlott felfedeznie, hanem érdemes hegyeznie a fülét is, hogy a fado dallama egészen Lisszabonig repíthesse.

A fado jellegzetes, érzelmes hangvételű népdal, amelyet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított. Ez a különleges, ízig-vérig portugál és ugyanakkor többféle kultúra hagyományát magában foglaló zenei műfaj az 1820-as években kezdett kibontakozni. A melankolikus zenében hétköznapi témák szólalnak meg, amelyeket általában a szomorúság érzése sző át. A portugálok a „saudade” szóval fejezik ki a fado által közvetített életérzést, vagy másképpen a portugál lelket. Ebben benne foglaltatik a vágyakozás, a nosztalgia, a fájdalom, de felvillan a szerelem és a boldogság lehetősége is.

Ezek után nem is meglepő, hogy maga a fado szó a latin „fatum” (azaz sors) szóval hozható összefüggésbe. A hagyomány szerint az afrikai rabszolgák és a portugál tengerészek zenéjéből fejlődött ki, és nem mentes arab hatásoktól sem: a mórok dalainak szomorúsága és melankóliája hasonlít a fadóban megénekelt hangulatra. Egy másik megközelítés brazil zenei stílusokból eredezteti a műfajt. A portugál történelem emblematikus momentumaival találkozunk tehát, amikor a fado eredetéről tájékozódunk.

Kezdetben az énekes (fadista) portugál gitár (guitarra), illetve klasszikus gitár (violao) kíséretében adta elő a dalokat, de később a zenei kíséret kiegészült a zongorával, a szaxofonnal és a csellóval. A fadónak két stílusváltozata él: a populárisabb, szórakoztatóbb lisszaboni és a kifinomultabb combriai. Utóbbi a város egyetemén tanuló diákok szerenádjaiból fejlődött ki. Az 1307-ben alapított egyetemen a tanulók – akik kizárólag férfiak voltak – fekete, talárszerű öltözékben jártak, és a gyakori italozás következtében az önjelölt vágánsok dalra is fakadtak: énekeikből a lányok utáni áhítozás mellett nem hiányozhatott professzoraik szidása sem.

A fado brazil eredetét alátámasztó vonások a lisszaboni változatban fedezhetők fel. A lundum nevű afrobrazil kéjes tánc jegyei talán a műfaj első képviselőinek előadásaiban nyilvánulhattak meg leginkább. A portugál főváros ősi, még az arabok idejéből származó negyedeiben rossz hírű, ócska lebujokban kezdett kibontakozni a fado, amelyet a matrózok után a koldusok, prostituáltak és egyéb kétes erkölcsű személyek adtak elő. Ilyen közegből indult hódító útjára az időközben egyre inkább finomodó műfaj.

Lisszabon óvárosában ma is találkozhatunk fadoénekesekkel, akik fekete öltözékükben énekelnek a szerelemről, az élet nehézségeiről, de a dalokban sokszor társadalombírálat is megfogalmazódik. Visszatérő motívumok a régi idők és a holtak, de a vágy és szenvedély állandó momentum. A sorssal szembeni tehetetlenség fogalmazódik meg, nincs választási lehetőség, nem marad más, csak a bánat kifejezése. A női fadista szintén feketét visel éneklés közben, vállára pedig kendőt terít.

A műfajnak igazi világhírnevet „a fado királynője”, vagy a portugál Edit Piafként emlegetett Amalia Rodrigues szerzett. Az 1920-ban született színésznőt és énekesnőt tekintik a műfaj fejlődése legfontosabb alakjának. Rendkívül hatásos interpretáló képességének köszönhetően tudta elvarázsolni a közönséget, és a fado előadásának ma ismert szabályai tulajdonképpen hozzá köthetők. Az 1999-ben elhunyt művésznő az egyetlen Portugáliából származó sztár, aki valódi nemzetközi hírnévre tett szert.

Bár Portugália messze van, a sírva vigadás tőlünk, magyaroktól sem áll távol, különösen egy jó bor társaságában. Ha már személyesen nem juthatunk el Dél-Európa e gyöngyszemébe, a különleges portugál dallamok segítségével, egy kis képzelőerővel mégis a lisszaboni Alfama óváros hangulatos sikátoraiban találhatjuk magunkat. Egy helyen, amely épp olyan, mint a fado, egyszerre európai és egzotikus.

(Forrás: Wikipédia)