Északi irányból másztuk meg a minden oldalán meredek, járművel alig megközelíthető Csobáncot. Tapolca-Diszel öreg temetőjének kerítése mellett aszfaltozott út fordul a hegynek, de csak az első kanyarig tart ki rajta a burkolat, azután vagy van négykerékmeghajtásunk, vagy büdösödik a kuplung. A miénk az utóbbi eset, keservesen küzdjük föl magunkat a szőlőskertek magasságáig az idei esők által agyonmosott, árkos-köves úton. Zöld turistajelzés mutatja a haladási irányt az Árpád-korból megmaradt, Rossztemplomnak nevezett épület sarkánál. Rossz út, romtemplom és romlásnak indult, elhagyott szőlők, gyümölcsösök, azonban minden bajért kárpótol a magasból elébünk táruló fenséges kilátás.
Eötvös Károly, a Balaton-környék XIX. századi krónikása „a világ legszebb tájának” nevezte e vidéket, és nem túlzott. Végigtekintve a napsütötte északi horizonton, a hosszúkás Edericsi magaslat és a Keszthely környéki hegyek mögül egyszer csak előbukkan a sümegi vár tornya, szemközt velünk a Haláp-hegyet látjuk – bazaltkincsét velejéig kibányászták a XX. században, ám a déli lankáján még így is mediterrán táj virul. Továbbnézve kelet felé a magányosan álló Hegyesd vonja magára a figyelmünket – meredek csúcsán az 1560-as években még üzemképes várat rajzolt le G. Turco olasz hadmérnök –, majd messzi mögötte a Somló hegy tompa kúpja tűnik elő a 611 méteres Agár-tető kitárt karja alól. Felérve a Csobánc tágas platójára kiteljesedik a valóban csak nehezen leírható szépségű táj. Keleten a Káli-medencét határoló erdős magaslat, délnek fordulva a Tóti-hegy és a Gulács vulkáni eredetű, barna „Tátra-csúcsai”, majd a Balaton csillogó víztükre tűnik elénk a somogyi parttal keretezve. A Badacsony hatalmas parasztkenyér formájú háta mögött látható a kettős Fonyódi-hegy – szintén kihűlt tűzhányók –, azután Szigliget lírai hegycsoportja, a Várhegy ormán mind jobban kiteljesedő középkori lovagvárral. S végül a medence közepét uraló Szent György-hegy, oldalán a „pénzeszsákokká” dermedt lávafolyamokkal. Nagyjából meg is van a megígért darabszámú kialudt tűzokádónk.
Szép magyar história
Csobánc egy 1255-ben kelt királyi oklevélben jelent meg először írásban, amikor diszeli nemesek „kisebb építkezést végeztek a Chobancnak nevezett hegyen”. 1272-ben a szomszédos Káptalantóti község határjárási jegyzőkönyvében már castrumként – várként – szerepel az objektum, nyilván a IV. Béla király által sürgetett várépítési program teljesített részeként. A rá következő esztendő és 1358 között a Rátót nemzetségbeli Gyulaffy család birtokai között említik az iratok Csobáncot, majd a vár az itáliai eredetű nemzetség birtokában maradt, egészen a XVI. század második feléig. Az első név szerint ismert ura rátóti Gyulafi Demeter volt, az első várnagya Csaba mester, 1541 – Buda elfoglalása – után pedig a dunántúli királyi végvári rendszer része lett a fekvésének és védőinek köszönhetően bevehetetlennek bizonyult erődítmény. Csobáncot több ízben megpróbálták elfoglalni a törökök, de sosem jártak sikerrel. Ekkoriban volt a vár kapitánya rátóti Gyulaffy László, korának kiváló vitéze, a helybeli hagyományőrzők büszkesége, egyesületük névadója.
1669-ben az Esterházy hercegi família pénz ellenében jutott a kincstári vagyont képező vár birtokába (ezért kérdéses a várnak a bécsi udvar általi felrobbantása), a török kiűzése után, 1687-ben a bécsi haditanács parancsára megkezdték a magyarországi végvárak lerombolását, a kuruc háborúk kitöréséig azonban Csobánc nem került sorra. A Rákóczi-szabadságharc folyamán, 1707 februárjában Rabutin császári generális ezerfős zsoldos serege megkísérelte bevenni 25-én a várat védelmező harminc puskás hajdú és ugyanennyi fegyveres köznemes, bátor asszonyaik és gyermekeik – Szász Márton kuruc hadnagy vezetésével – visszaverték a támadást, négyszáz labanc maradt holtan a fellegvár falai alatt.
Kövekből kiolvasható építéstörténet
1709-ben hasznavehetetlenként, 1722-ben már leromboltként szerepelt Csobánc vára az udvari lajstromban az Esterházyak kezén lévő ingatlanként. Hódoltság-korabeli állapotát az 1560-as évek utáni katonai felmérésekből, alaprajzokból és ábrázolásokból ugyan rekonstruálni lehet – míves tájékoztató grafikája látható a vár mellett –, azonban csak a feltáró ásatások eredményezhetik a megbízható és szakszerű pontosítást, színesíthetik az épület történetét. 1953-ban a pusztuló romok megerősítésekor végeztek egy kisebb régészeti feltárást, megmentettek néhány reneszánsz ajtó- és ablakkeretdarabot és más kőtöredéket, azután évtizedekig legfeljebb a kincskeresők turkálták a fennsík szélfútta földjét.
A hétszáz lakosú Gyulakeszi – szintén Árpád-kori település, a honfoglaló Keszi törzs szálláshelye – férfiai 2003-ban alapítványt hoztak létre Csobánc várának megbecsülése céljából, a civil egyesület és a szintén helybeli Gyulaffy László hagyományőrző bandérium tagjai között érthetően sok a személyi átfedés. Az alapítvány kuratóriumának elnöke, egyben a várkapitány Németh Gyula, tőle tudtuk meg az alábbi részleteket a rom sorsának jobbra fordulásáról.
– Az ötvenes évektől 2003-ig kellett várnia a várromnak, hogy végre valami történjen körülötte – kezdi a történetet a munkálatok szervezője –, ettől fogva évről évre végeztünk kisebb-nagyobb tereprendezéseket, elkezdtük az omladékkal feltöltődött faltövek, sáncok, árkok kitakarítását, a szétfagyott, repedt falak állagmegóvását. Összesen 320 négyzetméter törmeléktől tisztítottuk meg a területet, mindezt önkéntes munkával, amint a várhoz felvezető út járhatóvá tételét, a terepjáró-szállító dzsip fenntartását és üzemanyaggal való ellátását is közösségi adománynak tekintjük. Évről évre történt valami új, kis pihenőparkot, padokat, asztalokat készítettünk az ide felkapaszkodó látogatóknak, magas zászlórudat állítottunk a nemzeti lobogónak a Csobánc ormán – mondja Németh Gyula.
2007-től kisebb szondázó ásatások is történtek a régészeti területen, Koppány András területi felügyelő vezetésével, folytatták a falak szükséges rögzítését és kiegészítését, az idei nyáron azonban nagyobb léptékű feladatra szánták el magukat a gyulakesziek. Július első hetében letették a szablyát és a kopját, helyette csákányt és lapátot ragadtak kézbe, és nyolc napon át ásták-hordták a várrom központi épületrészét feltöltő kő- és téglatörmeléket. Az eredmény nem maradt el: közel négy méter mélységben napvilágra került az öregtorony alatti dongaboltozatos, téglapadlózatos terem, két oldalán bolthajtásos átjárókkal, a nyugati végén kőkeretes bejárattal. Vaskos, faragott küszöb és lépcsőkövek mutatják az eredeti, XVI. századi padlószinteket, a nagyteremben előkerült zöld és barna mázas csempe töredékeket az egykori kályhára vagy nyílt tüzű kandallóra utalnak. Az ásatás „kényesebb leleteit” biztos helyre szállították, a területet bekerítették az illetéktelen kutatók elől.
Ki fizeti a régészt? És miből?
Mivel a védett műemléki területen történő bármilyen építési, bontási és ásatási tevékenység szakhatósági engedélyhez van kötve, Németh Gyuláék úgy oldották meg a papírmunka nehézségeit, hogy hivatalos régészt „fogadtak” Rainer Pál, a Veszprém Megyei Kormányhivatal örökségvédelmi szakembere személyében. Ő irányította az ásatást, mérte, gyűjtötte és dokumentálta a leleteket, organizálta az önkéntes segítők – egy hét alatt összesen másfél száz ember – napi nyolcórai munkáját. Az eredmény látható: a feltárt helyiségek körül prizmákban, szétválogatott hegyekben állnak a kibontott kő- és tégladarabok; továbbá eddig ismeretlen, jelentős építészeti részletek és tárgyi leletek váltak láthatóvá a hódoltságkori Csobánc várából.
A tudományos kutatás és a hozzá kapcsolódó technikai feladatok, ügyintézés költségeit szintén Gyulakeszi hagyományőrzői, falubeli és külső támogatóik állták. Ha az államkasszából ez idő szerint nem jut elég a műemlékekre, jobb, ha ők adják a pénzt össze, mintha a falak dőlnének össze, gondolták, és összerakták a számla díját. Nem lehet kérdés, hogy megérte-e, ha egyszer nincs más megoldás. A Csobánc váráért dolgozó alapítvány nincs egyedül, pályáznak az elnyerhető közcélú támogatásokra, elérhető szponzorpénzekre. A bandérium az idén már nyolcadik alkalommal rendezte meg a Gyulaffy-napokat, amelyen három napon át e helyen felsorolhatatlan mennyiségű szereplő lépett fel, a helyi népi kismesterektől az „országos bajnok” Berecz Andrásig és a „világbajnok” Csík Zenekarig. Az itteni ünnepség a végvári hagyományőrzők legnagyobb hazai seregszemléje, fővédnöke a honvédelmi miniszter, az idén húsz egyesület – vagy inkább csapat – parádézott a csobánci vár alatt. A hely egyébként a siklóernyős „vitézek” paradicsoma, a világ alighanem legszebb repülési terepe. Hogy ne csak a múltról merengjünk.
origo.hu
Tiszta vizet öntünk a pohárba – ennyibe kerül egy lángos a Balatonnál
