Deák húsvéti cikke

Amikor 1865. április 15-én Deák Ferencmegjelentette húsvéti cikkét a Pesti Naplóban,sokan felsóhajtottak szerte a hazában:vége a böjti időszaknak, a király kegyes leszhozzánk, s Vörösmarty Mihály mindenpesszimizmusa ellenére lesz mégmagyar feltámadás.Deák a jog embere volt, arra a szerepre született, hogy közbenjáró legyen a király és a nemzet között. Gondolatmenetében a Pragmatica Sanctióból, az 1723. évi „ünnepélyes alapszerződésből” indult ki, amely szerint a közös uralkodó alatt álló, feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul együtt birtoklandó Magyarország és az osztrák tartományok egymást együttes erővel tartoznak védelmezni. „Egyik cél tehát – írta – a birodalom szilárd fennállása, amit nem kívánunk semmi más tekintetnek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek (...), amelyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű.”Ilyen boldog húsvétja talán sohasem volt az országnak, hiszen nagyon kevesen tudták, hogy a cikk mögött már hosszas, gróf Apponyi György által elkezdett tárgyalások álltak. Noha a hivatalos álláspont még mindig a csavaros eszű bécsi jogász, Lustklandl nézetét tükrözte, miszerint az ország az 1848-49. évi felkeléssel eljátszotta történeti jogait, Deák önkéntes kezdeményezésére Ferenc József azzal felelt, hogy elbocsátotta Schmerlinget, s új miniszterelnökké Belcredit nevezte ki. Egyúttal királyi meghívó ment ki a magyar és az erdélyi vármegyékhez a koronázó országgyűlés megtartására, amelyet Pestre, december 10-re hívtak össze.Itt a haza bölcsének is nevezett Deák erélyesen követelte a negyvennyolcas törvények és a vármegyei autonómia előleges visszaállítását, másrészt mindent elkövetett annak érdekében, hogy a kiegyezést előkészítő 67-es bizottságban és a 15-ös albizottságban dűlőre vigye a húsvéti cikkében a nagy nyilvánosság előtt is megfogalmazott dualisztikus tervezetét. A bizottságok munkája közben szakadt a Monarchiára a porosz és olasz háború. Minthogy Deák nem arra termett, hogy nemzetét viharos időkben vezesse, baráti köre és a közvélemény nem lepődött meg azon, hogy Pestről falusi magányába, Szentlászlóra húzódott vissza. 1867. július 17-én kapta Szegedy, Deák egyik unokaöccse Majláth magyar kancellártól azt a megbízást, hogy vigye el a király levelét a zalai udvarházba. A történet olyan meseszerű, hogy Krúdy Gyula fantáziáját is megmozgatta, aki csodálatos elbeszélést szentelt Ferenc József és Deák találkozásának.Deák, megkapván a levelet, másnap Bécsbe utazott, de hogy ne ismerhessék fel, a városon kívül, Meidlingben szállt meg egy kis vendégfogadóban. A császár és király ugyancsak titokban, július 19-én rögtön érte küldött. Közel egy óráig tartott az a fontos beszélgetés, amely Ferenc Józsefre nagyon mély benyomást tett. Miután a magyarok kívánságáról tudakozódott, s azt a választ kapta, hogy azok Ausztria königgrätzi veresége után sem kérnek többet, mint annak előtte, megnyugodott. Ezek a szavak nyilvánosságra kerülésük után mélyen bevésődtek a kortársak emlékezetébe, s az uralkodó még évek múltán is így szólott Deákhoz: „Meg akartam ismerni azt az embert, aki így beszélt velem.”Deák azt is kifejtette Ferenc Józsefnek, hogy a béke megkötése előtt nem volna tanácsos a rendszerváltás, de mihelyt békét kötnek Poroszországgal és Olaszországgal, nem szabad halogatni a dolgot. És lőn: a königgrätzi vereség után Magyarország a katalizátor szerepét játszotta Németország egyesítésében, ő maga pedig a nagy közép-európai birodalom keretén belül Ausztriával egyenlő államként visszanyerte függetlenségét. (Csak emlékeztetünk a párhuzamra: a vasfüggöny hazánk kezdeményezte lebontásának eredménye ismét Németország egysége, számunkra pedig a szuverenitás visszanyerése lett.)A történelem logikája tehát Kossuth ellen dolgozott: a dunai konföderáció terve holdkóros álomnak tűnt az annyi hánykolódás után végre nyugalomra vágyó magyarság számára. Az Ausztriával való együttműködés jelentette a nyugodt és munkás hétköznapokat, s Kossuth egyre inkább csak az elérhetetlen csodát, a még 1948-49-ben is megfoghatatlan délibábot. Így erősödött a köztudatban az a folyamat, amelynek végén Kossuth alakja nemzeti mítosszá magasztosult, ám ugyanakkor megfosztódott lénye cselekvő, valóságos tartalmától.Amikor 1867 februárjában gróf Andrássy Gyula miniszterelnöki megbízást kapott, minisztereit a haza bölcsének hívei közül választotta ki. A régi nagyok közül csak egy vállalt tárcát: Eötvös József báró, aki töretlenül folytatta munkáját ott, ahol a francia forradalom abbahagyatta vele. (Érdekes, hogy Antall József legjobb tanulmányait épp róla és a centralistákról írta, s 1990-ben ott akarta folytatni a polgári történelmet, ahol az ország orosz érdekszférává válásával abbamaradt.)A kiegyezés megteremtője, Deák sohasem vállalt semmiféle hivatalos szerepet a nagy mű létrehozása után. A jelleme szeplőtlenségét oly aggályosan óvó férfi nem viselte volna el, hogy a megalkuvás műve neki, a létrehozónak személyes hasznára legyen. Ferenc Józsefet viszont úgy megszerették a magyarjai, mintha egy bortermelő hegyaljai gazda lett volna. Mint Krúdy Gyula írja: „Öreg királyunk azért olyan egészséges, mert mindennap megiszik egy üveg tokaji bort – mondogatták Magyarországon abban az időben, amikor Ferenc József hoszszú uralkodás folytán mindenféle legendákba, anekdotákba, mesemondásokba keveredett.” A legenda szerint kabinetirodájában „volt egy borkorcsolyás indulatú titkár, akinek egész életében nem volt más teendője, mint azoknak a megállapítása, akiknek a Jézuska útján küldemény megy a magyar király borából.”Az uralkodó tehát nem csak húsvétkor volt kegyes...