A tudós politológia

A politika Max Weber klasszikus definíciója szerint törekvés a hatalomból való részesedésre vagy a hatalom – államok és/vagy embercsoportok közti – megosztásának befolyásolására. Szűkebb értelemben általában az állam vezetését, vezetésének befolyásolását értjük a politikán. E felfogásból, értelmezésből kiindulva teljesen kézenfekvő és elfogadható Körösényi András azon meghatározása, amely szerint a politikatudomány (művelőjének) elsődleges célja, hogy megismerje a politika szereplőinek viselkedését, az intézményeket és működésüket, alkotmányos és szociológiai szempontból. A politikatudománynak ezért világosan el kell határolódnia a politológia címén prezentált publicisztikától – írja mestersége credójaként válogatott tanulmánykötetének előszavában.Körösényi András azon kevés hazai politológusok egyike, aki kutatói, oktatói pályája kezdetétől következetesen arra törekszik, hogy a „sajtó mellett a szakfolyóiratokban és az egyetemeken is elszaporodó publicisztikai politológiával szemben az empirikus-analitikus politikatudományt” alakítsa ki, erősítse meg. Részben e szándék motiválta a kilencvenes években – nagyrészt folyóiratokban publikált – tanulmányait, amelyek közül tizennégyet tartalmaz az Osiris Kiadónál megjelent kötete. Az 1987 és 1998 között keletkezett írások az értelmiség gondolkodásától az ideológiák és a rendszerváltozás nyomán létrejött politikai törésvonalakon és a pártstruktúrán át a kormányzati rendszer alapvető kérdéseiig átfogó képet adnak Körösényi tudományos érdeklődéséről és eredményeiről, egyúttal szemléletéről, felkészültségéről és módszertanáról is.A konvencionális, illetve „mainstream” hazai politikai gondolkodástól, mentalitástól alapjaiban eltérő, a politológiát (párt)politikai harci eszköznek tekintő értelmiségi attitűdtől igen távol álló felfogását legplasztikusabban talán A magyar politikai gondolkodás főárama (1989–1995) című 1996-os elemzésében fogalmazza meg. Ebben meggyőzően kimutatja, hogy a domináns (nem mondja ki, de utalásaiból egyértelmű, hogy baloldali) politikai gondolkodásban – beleértve a politikatudományi munkák jelentős hányadát is – a fogalomalkalmazást és -alkotást nem metodológiai vagy analitikus standardok, hanem inkább esztétikai-stiláris szempontok határozzák meg. Vannak, akik a szépírással (Lengyel László), mások a politikai publicisztikával (Ágh Attila) vagy a XIX. századi míves politikai esszével (Gombár Csaba) „vegyítik” a politikatudományt, nem is beszélve az írók politikai publicisztikai munkásságáról. A használt fogalmak jellege gyakran szubjektív, önkényes – inkább irodalmiak, mint tudományosak –, s gyakori a metaforák alkalmazása. Az értékmentes, tárgyilagos elemzésre módot adó kategóriák helyett inkább az eleve (elő)ítéletet hordozó, az elemzés eredményét megelőlegező vagy azt helyettesítő, gyakran jelszószerű, mozgósító jellegű fogalmakkal találkozhatunk. Ilyenek a „túlhatalom”, a kormányzati „hatalomkoncentráció”, a parlamenti többség „diktatúrája”, a „látszólagos jogszerűség”, a „kliensrendszer” stb.Szerinte az uralkodó „emancipatorikus” (felszabadító, hatalomkorlátozó), normatív (tehát nem leíró-analitikus) és voluntarista politikafelfogás egyenes következménye, hogy az elmúlt évtized hazai politikai gondolkodásának főárama erősen ideologikus, alkalmatlan a korrekt politikatudományi, de akár a tárgyszerű politikai elemzésre, a reális politikatudat kialakítására, a „racionális” politikai gondolkodásra. Ez utóbbi segítségével meglepően pontos és árnyalt képet kaphatunk a magyar politikai palettáról, az 1989–90-ben kialakult és azóta sokat módosuló politikai és kormányzati rendszerről, a hatalommegosztás alkotmányos és politikai változásairól, a politika és a közigazgatás kapcsolatáról. Körösényi kivételes elméleti és empirikus tudásra támaszkodó, valóban tudományos módszerű, világos és élvezetes elemzései ehhez igazi mintát, követhető példát nyújtanak.(Körösényi András: Értelmiség, politikai gondolkodás és kormányzat. Osiris Kiadó, Budapest, 2000. Ára: 1480 forint)